COLD COMFORT - The Woman Who Spies (HP, AU, HUN, SSHG)

16 - Szakadár

The woman who spies – A lány, aki kémkedik

Tizenhatodik fejezet

Az első dolog amit meghallott az a puskaropogás volt. Nem volt biztonságban. Lassan tértek vissza az érzékei, de a tömérdek benyomás szinte megszédítette, ahogy elöntötték a tudatát.

Az orrát elöntötte a már jól ismert édeskés, émelyítő szag, mire akaratlanul is kinyitotta a szemét. A piszkos szürke falat árnyalta a levegőben terjengő csípős füst, és a ronda és sterilnek közel sem mondható szobát egyenesen ocsmánnyá változtatta. A kezében szúró fájdalmat érzett s oda tekintvén egy valaha fehér, vérpettyes kötést látott rajta. Fokozatosan végig tekintett a testén, de egyéb sérülést nem látott vagy érzett, így diszkomfortja ellenére is ülésbe tornázta magát. Egy egyszerű hálóing volt rajta, logó nélkül, s nem adott semmiféle tájékoztatást arra vonatkozóan, hogy merre volt.

Újabb lövés sorozatot hallott, automatikusan a hang iránya felé tekintett, de az ablaktalan szoba nem adott neki támpontot. Az éjjeli szekrényre nézett, de a pálcája hiánya csak megerősítette benne az elképzelést, hogy nem varázsló lakta területen tartózkodott. Mintha az messzemenően egyszerű berendezés és a fegyverek hangja nem tudatta volna már vele ezt korábban is.

Próbaszerűen kinyúlt elméjével a pálcája felé, de csak kongó, fájdalmas ürességet érzett a jól ismert bizsergés helyett. Mérgesen sóhajtott, de igazából több volt benne a csalódottság. Hol volt a pálcája?

Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ne történjenek úgy a dolgok, ahogy ő azt elképzelte. Bizonyos határokon belül, de meglehetősen nagy hatalommal rendelkezett; a dolog eredeti és átvitt értelmében is

Úgy festett, ebből töredék sem maradt – nem úgy, mint az emlékezete, amiből néhány foszlányt fel tudott idézni. Látta maga előtt azt az őrjítő helyet, és szinte kényszerítenie kellett magát, hogy ne legyen nyuszi és pislogjon. A félsz, hogy egy pislantás alatt visszakerül abba a helyzetbe, ahonnét nem volt kiút és a saját elméje rabja marad örökre meg tudta volna őrjíteni. Már ha nem őrült már meg.

Már pedig képzelt vagy nem képzelt látogatójával lévő jelenet minden volt csak ép elméjű ember döntése.

Na, nem mintha bánta volna a dolgot. Kellett a férfinak bele kotnyeleskednie a fejébe. Az okklumencia nélkül ő sem volt több, mint bármely másik ember – képes hibázni és ezt be is bizonyította ezzel a manőverrel. Örült neki, hogy bárhol is van, az nem a Roxfortnak tűnik. Most nem tudna másik szemébe nézni, még akkor sem, ha tudta; abban a helyzetben egy logikus döntést hozott. Remélte, hogy eléggé összezavarta a férfit ahhoz, hogy elfelejtse a közjátékot, ami ezt megelőzte.

A közeledő sikolyok felkeltették a kíváncsiságát, így félretette a gondolatait, és fokozatosan felemelkedett az ágyból.

Gyengének érezte magát, és ettől fintorogni támadt kedve. Évek óta nem érezte magát gyengének. Most azonban mind a mágiától, mind a fizikai erejétől megfosztva roppant mód kiszolgáltatott volt.

Arról nem is beszélve, hogy az okklumenciája híján ezt az érzést még elkergetni se tudta. Bosszúsan prüszkölt, de közben szemével már felmérte a lehetséges eszközöket, amiket felhasználhat.

Az olcsó rongy, ami rajta volt mindenképpen cserére szorult – borzalmasan feltűnő lenne benne kint. Na meg élő célpont is, és azt szerette volna elkerülni most, hogy megvédeni se tudta magát. Azonban se ruhát, se cipőt se fedezett fel a szobában, ezért kénytelen-erőtlen, de óvatosan körbe lesve elindult a fél homályos folyosón. Az emberek egymást lökdösődve tolongtak egy bizonyos irányba, amerre nagy valószínűséggel az ajtót sejtették. És Hermione habár nem tudta mi történik, de az emberek pánikját kellőképpen megértette, így hagyta magát sodródni az ember áradattal, miközben villódzó fények és éles kürt szó töltötték el az érzékeit. Nem ismerte a jeleket, de gondolta, hogy nem jó kedvükben menekülnek nem is annyira rendezett sorokban.