COLD COMFORT - The Woman Who Spies (HP, AU, HUN, SSHG)

12 - A semmi határán

Tizenkettedik fejezet
A semmi határán

A következő napokban a feszültség szinte a tetőfokára hágott a támadás miatt. Naponta születtek meg a vadabbnál vadabb elméletek az ismeretlen varázslók kapcsán. Hermione maga se tudta, hogy hogyan reagáljon, szóval őszintén mutathatta a zavarodott arcát, amikor a véleményét kérdezték.
Ami nem igazán fordult elő gyakran. Ahogy az emberek hozzászoktak a jelenlétéhez, Hermione úgy lett egyre inkább láthatatlan. Már nem vonzotta a többieket az „új lány" aurája, egyszerűen egy lett a többi névtelen diák között. Maga sem tudta, hogy ennek örülnie kéne-e vagy sem. Egyrészről a küldetés szempontjából természetesen előnyös volt, ha nem járkálnak állandóan a sarkában, másrészről viszont kezdett hozzászokni a figyelemhez, és hirtelen furcsának tűnt a tény, hogy többé nem érdekes.
A szerepe tökéletesnek tűnt; az unalmas, stréber diáklány, amiről sokan nem is értik, hogy kerülhetett a Mardekárba annyira átlagos. Az emberek átnéztek rajta, és habár a fiúk még mindig beszélgettek vele néha, a társaság lassan felbomlott és olyanná vált, mint az érkezése előtt. Az átlagosnál is több időt töltött hát a könyvtárban - többé nem azért, mert ez kellet az álcájához, hanem mert többé senkit sem érdekelt. Egy kicsit fájdalmas volt, ha őszinte akart lenni magához, de próbálta elhessegetni ezt a gondolatot - végtére is nem ezért van itt, nemde?

Szabadidejében tehát hol a konyha időzött, hol pedig elhagyatott folyosókat fedezett fel. Próbálta megfejteni a Roxfort titkait, és ehhez megszámlálhatatlanul sok könyv állt a rendelkezésére - mint kiderült rendkívül népszerű témának számított.

Úgy festett, hogy az épületet többször is megpróbálták átépíteni és modernizálni, de a kastély igen makacsnak bizonyult, és meglehetősen megnehezítette a vállalkozó szellemű boszorkányok dolgát. Ahányszor ugyanis egy a kastélynak nem tetsző átalakítást hoztak létre, azaz éjszaka folyamán eltűnt, és másnapra pontosan ugyanolyanná vált, mint azelőtt. Szerencsére, úgy fest ez a sérülésekre is igaz volt - ha bármilyen kár érte a falakat, az szinte órákon belül megjavult magától.
Így aztán nem is igazán törték magukat az átalakítással - egyedül a mellékhelyiségeknél nem adtak alább, és úgy festett, amíg radikálisan nem változtattak az épület kinézetèn, addig a kastély elnézte, hogy mostantól angol wc-t használnak a diákok.

Hermionét habár szórakoztatták a tények, hogy szemlátomást egy élő és lélegző - és kifejezetten szeszélyes - valamiben él, de ez nem igazán volt több, mint ami; egy érdekes, szórakoztató olvasmány.
Nem igazán volt tehát hasznára a tudás, szóval kénytelen volt mélyebbre ásni.

Éppen a Roxfort történetét forgatta, amikor eszébe ötlött egy gondolat; ha ennyire makacs az àtalakításokkal kapcsolatban, akkor szinte kizárt, hogy teljes szárnyakat húzzanak fel, szóval a már meglévő folyosókról, akár térképet is találhat.
Azután kezdett el kutakodni, de csak a jól ismert útvonalakat fedezte el - a folyosókat, ahol nincsenek óráik szinte egyáltalán nem is említették. Már pedig szinte lehetetlen, hogy soha senki nem fedezte volna fel őket.
Az elkövetkezendő hetekben tehát száműzte a könyvtárat és sétálni indult. A többiek már megszokták a hiányát és nem is igazán keresték, szóval nyugodt szívvel tűnhetett el akár hosszú órákra is, hogy csatangolhasson az ódon falak között. Nem sok érdekesre bukkant azonban; pár használatlan tanterem, néhány vendégszoba - nagyjából ezekre is számított, ha őszinte akart lenni magához.
Éppen a második emeletre akart felmenni, amikor valami zöldet pillantott meg a szeme sarkából. Mivel egy épület belsejében volt, ezért valami, ami eltért a kő színétől azonnal elnyerte az összes figyelmét, szóval mindenféle tudatos gondolkodás nélkül arra felé vette az irányt. Már éppen átlépett volna az amúgy kertre hasonlító kiszögelléshez, amikor valami fényeset pillantott meg a Hold rátűző fényében. Gondolván, hogy egy kert csak megvárja - bár végülis ki tudja, hiszen egy mágikus palotában vagyunk -, elindult a fény irányába.