COLD COMFORT - The Woman Who Spies (HP, AU, HUN, SSHG)

07 - Baljós árnyak közelednek

<center> Cold Comfort - The woman who spies </center>
<center> Hetedik fejezet </center>
<center> Baljós árnyak közelednek </center>

„MARGIT:
Nyugalmam, ó jaj,
s a szívem oda,
és meg se lelem már
soha, soha.

Ha messzire jár,
az a halál,
egész világ
epére vált."

GOETHE: FAUST

<i> Fordultával egyenesen belenézett egy másik szempár jeges kék keresztjébe. </i>

Hermione már el is feledkezett az ide jövetelekor lejátszódott apró közjátékról, a másik lenéző, ezüstös tekintete alapján ő nem. Azonban nem ért rá most a kisded játékokra; az apja valószínűleg még aznap igényelni fogja az első jelentését, és neki még fogalma sincs, mit kéne jelentenie, ami nem öli meg szinte azonnal, és legfőképpen; hogyan teszi majd. Úgyhogy csak lazán felvonta a szemöldökét, majd az ajtó felé intett.
- Most már bemehetsz. - A másik értetlenül, de továbbra is unottan felhúzta a szemöldökét - csakúgy, mint egy pillanattal ezelőtt ő -, amiből levehető volt, hogy igazából letojja, hogy bemehet-e vagy sem. Magabiztos fellépése alapján úgy tűnt, úgy véli; ha ő be akarna menni, akkor be is menne. Ezért csak bámult továbbra is némán a lányra, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki meg akar szólalni a közel-jövőben. Neki azonban erre nem volt se ideje, se kedve, így csak vállat vont a másik fölényessége láttán, és otthagyta. Az idegen csakhamar utolérte, majd egy pillantást vetett a korábbi beosztást követően „háziasított" talárjára, majd nagyvonalúan megszólalt. „"
- Odakísérlek a Nagyterembe. - Valószínűleg erre se vágott túl megvilágosodott, mert hozzátette: - Vacsoraidő van.

Egyértelműen tudta, hogy Hermione új, bár ehhez mondjuk nem kellett sok ész, hogy rájöjjön. Tekintve, hogy egy látszólag tök ismeretlen helyen tévelygett a ház címerét jelző talár nélkül. Most pedig egyértelműen be van osztva.
Bár nagyvonalúnak szánta, hogy odakíséri, de a lány a Roxfort történetéből tudta, hogy másképp nem is tehetett volna - hiszen a kis kitűzője alapján prefektus volt -, tehát kötelessége volt segíteni.
És ha az nem volna elég, a házvezető tanárának nem igen mondhat ellent - az a zöld-ezüst nyakkendő eléggé egyértelművé tette, hogy egy házba tartoznak.
Persze el is utasíthatta volna a segítséget, és megpróbálhatott volna magától odatalálni, vagy egy másik tanuló segítségét kérni, de fölösleges lett volna; a korábbi kínos fiaskón kívül teljesen idegen volt neki, mind a ketten mardekárosok volt, szóval keresve se találhatott volna jobb segítséget nála.
Mivel sok mondandójuk nem akadt, és egyikük sem tűnt túl csevegős típusnak, ezért az út csendesen telt, és csak oda érkezésükkor hangzott egy halk „Köszönöm". Végül is udvarias boszorkány volt ő.

Belépve az ajtón tengernyi benyomás érte az érzékeit. A rengeteg hangosan cserregő diák, a körülöttük mászkáló kísértetek, az elvarázsolt mennyezet, a lebegő gyertyák és a levegőt elárasztó illatok. Ezek mindegyike megért volna egy alaposabb pillantást, a segítője azonban szemmel láthatóan nem volt lenyűgözve a látványtól - nos, valószínűleg évei voltak arra, hogy megszokja -, mert célirányosan megcélozta a középső asztalt. Hermione most, hogy már tudta, egy irányba mennek, követte, és közben próbált annyi mindent felmérni, amennyire csak képes volt a segítője gyors tempója miatti csekély időben.
Szemmel láthatóan öt részre lehetett osztani a termet, négyet a különböző házak asztalai tettek ki, az ötödiket pedig a professzoroké.
A leghangosabbnak egyértelműen a vörös talárosok ígérkeztek, a többi asztal mérsékelt hangerővel társalgott. Szinte kivétel nélkül a nyári élményeiket osztották meg egymással; a vörösök extrém, hihetetlen történeteket tárgyaltak, a kékek tanulságos eseteket meséltek, míg a sárgák borzongatóan bizalmas közelségbe hajolva sutyorogták a szívmelengetőnek szánt gondolataikat. Mire a negyedik, egyben a saját házát is felmérhette volna, addigra el is érték az asztalt.
Mivel rajtuk kívül szinte már mindenki a helyén ült, ezért érezte a pillanatnyi szünetet a beszélgetésekben, ahogy a későket, azaz őket kezdték el szemlélni kíváncsian - és oldalba lökve a mellette ülőt, hogy az is nézze. Egy hosszú pillanatig csend volt, ahogy az emberek befogadták az új diák látványát - aki határozottan nem elsőéves volt -, majd lassan csökkent a figyelmük és ezzel együtt a csend is.
Abban a hosszúnak érkező pillanatban azonban érezte, hogyan változik meg a rá meredőknek a véleménye, amint szembesülnek a zöld-ezüst talárral és rajta a kígyós címerrel. Hogyan lesz a kíváncsiból tartózkodó, majd elítélő. Hermione pontosan érzékelte a változást, és nem esett neki jól, azonban az érzést ledobta magáról. Végül is nem szükséges, hogy kedveljék, de sokkal nehezebb dolga lesz majd így, ha a többi ház ilyen neheztelő az övével szemben.
Hermionénak erről eszébe jutott egy másik, hasonlónak tetsző jövő.
Így képzelte el azt is, ha kiderülne róla az igazság. Meglátják, van egy általános véleményük az ártatlan diáklányról, majd az információ hallatán először elkerekedik a szemük, s totális hitetlenkedésükben eltátják a szájuk - így egyszersmind ostobának és szórakoztatónak tűnve. Lassan aztán tudatosodik bennük az igazság, és ettől megjelenik a szemükben egy új kifejezés, egy új érzelem.
<i> A félelemé. </i>
Azokban a képekben ugyanígy bámulnak majd rá az emberek, kíváncsian, vajon igaz-e az egész, majd idegesen, végül a bizonytalanságot felváltja majd a félelem, néhányukban pedig a düh.
<i> Hát ide is beférkőzött a gonosz. Egy diák az, egy közülük. Egy az osztályból, valaki, akivel együtt mennek órára, együtt esznek, alszanak. </i>