COLD COMFORT - The Woman Who Spies (HP, AU, HUN, SSHG)

15 - A nő, aki élni akar

The woman who spies - A lány, aki kémkedik

Tizenötödik fejezet

A nő, aki élni akar

- És most tűnjön innen - súgta a fülébe és a következő pillanatban Piton körül örvényleni kezdett a világ. Megszédülve keresett valami kapaszkodót, de nem talált. Háta aztán valami szilárdnak ütközött némi csörömpölés között, míg aztán tisztulni kezdett a látó mezeje. Lassan lecsúszott a fal mentén, ami megtartotta őt, szemeit mereven előre meredve, próbálva felfogni a jelent.

A kórteremben volt pont, mint pár órával ezelőtt, amikor kitalálta azt az ostoba tervet, hogy beférkőzzön egy félhalott lány fejébe.

- Mintha egy másik életben lett volna - dörmögte maga elé. Stresszesen masszírozni kezdte a halántékát, míg kezei öntudatlanul lecsúsztak a szájához. A mozdulattól újfent eszébe jutottak a lehetetlen történések.

Aggodalma tárgya felé fordult, aki - természetesen - továbbra is aludt.

„Talán nem is volt valós az egész - nyugtatgatta magát. - Túlságosan keményen hajtottam magam. Mindössze csak a stressz és a kialvatlanság az oka ennek a fura téveszmének."

De bármi is volt, attól még mélyen a fejébe férkőzött és még mélyebben fel is zaklatta őt.

A tanára volt, Merlin szakállára! Sőt mi több, egy kómában fekvő diákjáról van szó! Mi volt ez, ha nem valami beteges téveszme?

De egyszerűen nem tudta kitörölni a képeket, amik újra és újra a szemei előtt pörögtek. Megdörzsölte őket, hátha attól eltűnik a jelenés, de nem így történt. Természetesen nem így lett. Hiszen az egész az agyában játszódott le.

Merlinnek hála, hogy senkinek nem jut eszébe itt sertepertélni a lány körül, így aztán nyugodtan összeszedhette magát. Azonmód el is szégyellte magát a gondolatra. Végtére is az nem egy jó dolog, hogy senkit nem érdekel már a lány. Olybá tűnt, mintha máris halottként kezelnék, pedig még élt - még ha nem is virult. Ez eszébe juttatta mi is űzte abba a szerencsétlen helyzetbe.

Felemelte a fejét, csakhogy azonmód megtalálja a csörömpölés okát. „Csak egy fémedény, Perselus, nem a bűntudatod." Pedig isten a megmondhatója, abból is volt neki bőven elég. Most azonban nem igazán volt szükség az érzelmes idiótára, akinek érezte magát.

Nyögve felegyenesedett, csakhogy azonnal újra meg kelljen támaszkodnia. Hiába, a mások agyában való turkálás nem volt egy életbiztosítás. Rendesen leszívta erejét. Na meg az is, ami történt, meg ha ahhoz nem is volt szükség fizikailag a testére.

Ilyenkor érezte csak igazán, hogy eljárt felette az idő. Ez pedig megint oda irányította a figyelmét a tényre, hogy a most kisimult arccal fekvő test tulajdonosa mennyivel fiatalabb is nála.

És mégis milyen könnyedén fölé kerekedett. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt.

- Szégyen, én mondom - morogta. Elindult az ágy felé mentében intett a pálcájával, mire a földön heverő fecskendő, kanál s miegymás katonás sorrendben elrendezte magát a tálon, ami a felállított állványra került.

Úgy fest időben érkezett, Hermione nyugtalanul ráncolta az arcát, majd hánykolódni kezdett az ágyon. Piton nem fáradt a diagnosztizáló vizsgálattal, úgysem ment vele eddig sem semmire.

Határozottan a lány nyakához nyúlt, baljával mérte az időt. A pulzusa szaggatott ritmust járt, egyenetlenül pulzált az ujjai alatt. Nedvességet érzett, mire zavartan elhúzta a kezét. Hermione arcára árkot vésett a betegség és a fáradtság, hiába az ágyban töltött hetek száma. Nem lehetett nyugodt az álma, és Perselus szinte késztetést érzett, hogy kiderítse mi zaklatja fel, de hát abból korábban sem sült ki semmi jó.