COLD COMFORT - The Woman Who Spies (HP, AU, HUN, SSHG)

13 - Világok határán

A lány, aki kémkedik

Tizenharmadik fejezet

Világok határán

Ebben a világban nem volt semmi. És habár eleinte azt hitte, hogy ez jó dolog — tévedett. Még pedig nagyot.

Semmi sem volt itt, egyszerűen semmi.

Semmi, ami elterelhetné a figyelmét. Nem voltak fények, sem pedig hangok. Egyedül a sajátja, ami minden gondolatát visszhangozva ismételte el neki.

Őrjítő volt.

Próbált nem gondolkozni, csak tenni valamit. Bármit.

De őszintén szólva az üres világ nem éppen volt a legjobb társaság. Nem volt, ami leköthette volna figyelmét és unatkozott. Ettől pedig gondolkozni kezdett, hogy lekösse magát. Ezek aztán folyton visszhangot vertek, ami újfent idegesítette és így tovább. Újra és újra, míg végül Hermione idegei pattanásig feszültek.

Nem volt kiút ebből a világból. Nem tudott előre haladni, de nem tudott aludni sem. Nem volt éhes — talán ezen a helyen még az éhség sem létezett. Nem volt semmi, ami megmutathatta volna neki, hogy mennyi idő telt el. Nem volt, ami elvonhatta volna figyelmét a gondolkodástól.

Magára maradt.

Egyedül volt.

Talán nem fenyegette veszély, de az élet is elkerülte. Csak ült a sötétben és sorra felvillantak a szemei előtt az emlékei egyik a másik után gyors egymás utánban.

Az első alkalom, amikor valami varázslatosat tett. Az első alkalom, amikor tudatosan tette azt. A hatalmas játékok, az önfeledt nevetések a testvérével. Az édesanyjának a szeretettel teli mosolya, amikor végig simította a gyermek-Hermione arcát.

Mind-mind visszhangot vert az ürességben, míg végül azt hihette, hogy ott van. Csakhogy nem volt. Egyedül volt.

Végtelenül, teljesen egyedül.

Látta magát, ahogy szalad az erdőben, el a kastélytól, el a kötelességek elől. Látta, ahogy szikrákat vet a haja, ahogy dühöng egy jelentéktelen veszekedés alkalmával. Látja magát, amikor utoljára látja az anyját. Kacag, pimaszul felesel neki egy kisgyerek dacával nem tudva a tényt, hogy ezek az utolsó hozzá intézett mondatai.

Az anyja nevetése magával kíséri a következő jelenetbe is, ahol már ő nem létezik többé. Látja magát, ahogy megtudja, hogy az édesanyja nincs többé.

Látja, ahogy ezután egészen elvadult, most, hogy senki sem volt, aki gátat szabhatott volna neki. Nem vette komolyan az óráit, a bátyja intelmeit, a suttogásokat, amik kísérték a lázadó Hermione útját.

Nem akarta tudomásul venni, hogy azaz ember, akit bálványozott nincs többé és nincs többé az anyukája sem. Hogy az apja vette el őt tőle.

Látja magát azon a sorsfordító napon kirohanni a szokásos útvonalon az erdőbe, dühösen és dacosan, vakon a világra és az abban rejtőzködő veszélyekre. Látja, ahogy a bátyja száguld utána, nem meri kiabálni a nevét, nehogy valaki meghallja, és eljuttassa az apjához a hírt. Azt hitte, tudta miért jött akkor a bátyja. Hogy visszavigye abba a rémálomba, amit otthonának nevezett, vissza az apjához.

Nem gondolta át a szavakat, amik kiözönlenek a száján.

Most már látja a halvány szomorúságot a másik szemében, amit akkor nem vett észre, mert túl vak volt a dühe.