COLD COMFORT - The Woman Who Spies (HP, AU, HUN, SSHG)

11 - Utórezgések

Tizenegyedik fejezet
Utórezgések

Hajnalodott már, mikor Hermione sikeresen a roxforti birtok szélére hoppanált mogorván, fájdalmas testtel, és egyáltalán nem készen a világra. Már pedig muszáj rendbe szednie magát, mert ahogy hallotta roxmortsi hétvége lesz, így a diákok mind meg akarnak majd őrülni, hogy lemehessenek a faluba. Számára ez igazán nem tűnt fontosnak, de egy dologban azért osztozott a többiek örömén; merthogy amíg a gyerekek lent lesznek és szórakoznak, addig neki rendelkezésre áll az egész kastély, hogy felfedezze, és hogy élvezhesse a csendet. Csodálatosan hangzik – egy teljes nap, ahol egyedül lehet, egy teljes nap, amikor csend lesz. Igen, pontosan erre van szüksége egy ilyen éjszaka után. Lassan közeledett a kastély felé, majd a “titkos” kertje felé vette az irányt, ahol nyugodt szívvel öltözött át, és öltötte magára a kis mindentudó álcáját. 
“Hála a Merlinnek, hogy legalább nem a griffendélbe osztott be a süveg! Így is épp elég nehéz volt neki, hátha még a Felfuvalkodott és Hőskomplexusban Szenvedők Alkotmányos Házába vettek volna fel. Oh, nem! Ha már választani kellett volna, akkor már inkább a hollóhát. Ott legalább nem lógnék ki a könyvszeretetemmel.” 
Befelé vette az irányt, csakhogy a bejáratnál frontálisan ütközzön egy fekete folttal.
– Bocsánat – mormolta reflexszerűen és már haladt is tovább.
– Ne olyan sebesen – állította meg egy mostanra már túl jól ismert tónus. – Miért van idekint ezen a korai órán, Miss. Granger? 
– És ön? – kérdezett vissza. A másik arcát elnézve rosszul tette. – Nem tudtam aludni, professzor. 
– És pont idekint kellett kószálnia, hogy ez az érzés elmúljon? Tudja a legtöbb ember még jobban felébred a hidegben.
– Nem kizárt, hogy igaza van. Velem is így történt – válaszolta mosolyogva.
– Mégis kijött.
– Mit mondhatnék? – teátrálisan széttárta a kezét. – Szeretem a telet. – A másik arcán is átsuhant egy mosolyféleség, de olyan gyorsan eltűnt, hogy nem volt benne biztos, hogy jól látta-e. “Nocsak, a denevérek mosolyogni is tudnak?” Jobban érdekelte azonban a tény, hogy ő maga mit keresett idekint, ebben az időben. Ráadásul pontosan úgy, mintha ő maga is most érkezett volna. Nem látta azonban az emberi között az éjszaka. “Merre lehetett?”
Anélkül, hogy sejtette volna, Piton fejében is hasonló kérdések kavarogtak, ahogy intett a lánynak, hogy induljanak befelé. Érdekesnek találta a tényt, hogy valaki is hatodévben kezdje meg a roxforti tanulmányait, ráadásul egy olyan, akinek a teljes családját kiirtották, ennek ellenére is a mardekárba osztják be? Felettébb érdekes, még ha tudta is, hogy nem a háza határozza meg egy ember személyiségét, akkor is. Ráadásul a lány meglehetősen különbözött a legtöbb diákjától; csendes volt és legtöbbször a könyvtárban időzött ahelyett, hogy a barátaival lett volna, akikről márpedig tudta, hogy vannak. Egy mardekáros sosincsen egyedül – nem akkor, ha vannak körülötted más mardekárosok is.  
Ráadásul tény, hogy valaki, aki alig pár hónapja vesztette el családját ilyen egyszerűen mosolyogjon a gyász legkisebb jele nélkül... 
–  Paranoiás vagy, Perselus! Agyadra ment az állandó éberség és már rémeket látsz! –  Igen, így van – gondolta magában. Csak túl sokat lát bele ebbe az egészbe, nem volt más ez a lány, csak egy a többi közül, aki meglehetősen furcsán dolgozza fel a gyászt. Ki tudja, lehet, azért vonul el a könyvtárba, hogy itassa az egereket. Még ha meglehetősen logikátlan is lenne, hiszen bárki megláthat, de hát, ki tudja. Látva, hogy a szóban forgó fruska milyen leplezetlen kíváncsisággal bámul rá, rámordult.
– Mit bámul? – A várttal ellentétben a másik csöppet sem rémült meg, sőt mi több, határozottan úgy nézett ki, mint aki kiválóan szórakozik.
– Oh, hogy én? Csak magát, professzor úr. – Piton pislogott egyet-kettőt. A lány tényleg azt mondta, mint amit hallott? Ilyen egyszerűen? 
– És mégis miért, ha szabad kérdeznem? – csikorogta. Belőle aztán ne űzzön viccet egyik diákja se! Hermione azonban továbbra is csak mosolygott, egyáltalán nem reagált az inzultálásra, sem pedig a verbális megfélemlítési kísérletre.
– Csak úgy – vont vállat.
– Csak úgy? – visszhangozta.
– Csak úgy – ismételte bólintva. Piton megzavarodott. Mégis miféle játékot játszik a másik? Ráadásul a házának egy diákja! 
– Figyelmeztetem, hogy ne szemtelenkedjen, Miss. Ha a házamba tartozik, ha nem, ugyanúgy büntetést szabhatok ki magára!
– Pontlevonás? A saját házától? – kérdezte kétkedőn.
– Vagy büntetőmunkára is ítélhetem.
– Magával? – Ez szinte már incselkedően hatott, “Túl sok mindent engednek meg maguknak!”
– Friccsel. – A lány szájáról ettől rögtön lekonyult a mosoly, még ha a szája széle árulkodóan felfelé is görbült.
– Értem. Borzalmasan sajnálom, hogy bámultam magát – hangjából szinte sütött a szarkazmus. – Roppant illetlen volt tőlem.
– Roppantmód – húzta fel a szemöldökét kétkedően, de közben témát váltott. – És mondja csak, Miss. Granger, mit csinál a családja? 
– A családom halott, tanár úr. Ezt maga is nagyon jól tudja. – válaszolt színtelen hangon. Piton erősen figyelte a reakcióját.
– Hogyne, igaza van. Akkor másképp kérdezem, mit csináltak? – Most, hogy erősen figyelte már látta, az apró rést az arckifejezésében. Nem szomorúság volt ott a téma miatt, hanem töprengés. Mégis mit mondjon, és mit ne?
– Nem egészen látom be, mi köze van ehhez az itt töltött tanulmányaimnak, másrészről nem is igazán számít már. Végtére is halottak – felelte végül hidegen sokkalta inkább mardekárosan, mint eddig bármikor. Egy hosszú pillanatig csend volt, ahogy mindkettejükben emésztődtek az elhangzottak, majd;
– Menjen reggelizni, már nem sok idő, mielőtt elindulnak Roxmortba – intett végül a Nagyterem felé, ahova a beszélgetésük alatt egyre többen kezdtek beszállingózni. A lány a várttal ellentétben érdektelen maradt a falu említésére is, pedig, ha valami miatt, emiatt mindig megvesznek a diákok – és a tanárok jó része is. Ő azonban csak bólintott és egyszerűen elindult az étkező irányába. Perselus a homlokát ráncolta az eseményen; a szemtelenségen, a hideg közömbösségen, a szarkazmusán és úgy magán a lányon. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint ahogy a folyosókon és az óráin láthatta. Valami hibádzott, valami nem volt rendben vele. Nem volt önmaga.

*
Pedig, ha valamikor, akkor igazán önmagaként viselkedett, és csak utólag gondolt bele abba, hogy talán nem kellett volna. De hát, mégiscsak egy tinédzserről van szó, csak nem gondolja túl az egészet. Ilyen gondolatokkal a fejében ült le reggelizni, majd indult volna el a könyvtárba, lehetőleg azelőtt, hogy bárkinek is feltűnne a jelenléte. Ahogy azonban a kancsóért nyúlt volna egy nem várt villámlás hasított a kezébe. Abba, amelyet olyan szerencsésen eltalált a golyó, és amit csak tessék-lássék látott el. Tudta, hogy nincs nagy baja – csak egy apró kis felületi sérülés, mert nem fúródott bele, csak súrolta. Szerencsére, nehezen tudott volna egy lövéstől származó sebbel elszámolni a gyengélkedőn, ahová nyilvánvalóan került volna, hiszen magától nem tudta volna ellátni. A menetét tudta ugyan, de sajnos két emberes művelet volt, ahol az egyik csak fekszik és ordít. 
“Ha nem lennék elfoglalva az ordítással talán még sikerülne is” – ironizált, majd tényleges megpróbált felszívódni a könyvtárban. Habár szemmel láthatóan kevés sikerrel, hiszen alig pár óra múlva megjelentek a viháncoló ikrek, azzal a szántszándékkal, hogy “kiszabadítják a könyvek fogságából”. Igazán nem akarta letörni őket azzal, hogy ő élvezi ezt a “fogvatartást”, így aztán engedte, hogy magával hurcolják Roxmortsba – oda, ahova pedig megfogadta, hogy nem megy. Semmi kedve nem volt a hangoskodó kamaszokhoz, nem akkor, amikor fáradt, mindene fáj, és amikor még mindig a vérbefagyott hullák képe lebeg a szeme előtt. Vigasztalta azonban a tudat, hogy ellenben azzal, amit a zöldszemű kamasz állított, tudta, hogy így fájdalommentesen távozhattak az élők sorából.
A fiúk cseverésztek fel sem tűnve neki, hogy javarészt csak nagyokat hallgat mellettük és csak néha-néha szól közbe. A lépcsőn lelépve látta, ahogy mindenki újságokat szorongat a következő pillanatban pedig azt is megtudta miért. Az ő kezére is rászállt egy hóbagoly nála pedig egy Reggeli Próféta és a Hírfigyelő lapult.
– Te vagy az, változó? – simogatta meg a baglyot. Az elégedetten huhogott, ami nagyon úgy hangzott, mintha egy igen lenne, majd emelgette a lábát, hogy vegye le róla az újságot. Amint ezt megtette egy villanással egy a nyaka köré tekeredő zöld mambává alakult. – Ha megharapsz, megsütlek ebédre – fenyegette meg mire a mamba abbahagyta a tekergőzést és megdermedt. – Nagyon helyes – simított rajta végig. Csak későn tudatosult benne, hogy ő egyébként igazán, de nagyon nem bírja a kígyókat. Most azonban jobban érdekelte, hogy miről sugdolózik egy egész iskolányi varázsló, ezért maga is az újságra hajolt.
Éjszakai Támadás 
Már évek óta hallhattunk a muglikat rettegésben tartó náci haderőktől, eddig azonban sikerrel elkerülte a varázslólakta területeket. Nem úgy azonban, ahogy az a tegnapról mára ébredő reggelen láthatták az emberek!  Egy elképesztő és megdöbbentő esetről számolunk be, ahol az eddig megszokott katonák helyett, varázslók vették át Anglia megmentésének ügyét a kezükbe!
Egy szemtanúnk vallomása következik:
– Éppen lefekvéshez készültünk, amikor az első lövések elhangoztak. Bevallom először fogalmunk se volt mi történt, nem mindennap hall a boszorkány igazi mugli fegyvereket elsülni. Rögtön azután, hogy meghallottuk a lövéseket megpróbáltunk fedezékbe menekülni, tényleg, de mindenhol ott voltak és... oh, istenem, Terry-t, az én drága férjemet el is találták. Nem mertünk tiltakozni, ráadásul a pálcáink se voltak sehol... Egy-kettőre összegyűjtöttek minket és bezártak minket egy épület alsó szintjére. Azt hittük csak fosztogatni akarnak, de aztán egyre több lövést hallottunk, mintha tűzharcba keveredtek volna valakikkel. Mikor kinéztem láttam, hogy angol katonák voltak azok. Éppen visszabújtam volna, nehogy az a rosszarcú... amikor egy csomó pukkanás után egy csomó arctalan varázsló jelent meg. Érti! Varázslók! Muglik között! 
–  Semmi esélyük nem volt szerencsétleneknek a gránátok, meg a lőfegyvereik ellen, de aztán egyik pillanatról a másikra pálcát rántottak, és elkezdték átkokkal nyirbálni a tömeget. Nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk-e látványon, de aztán hamar megfordították így a küzdelmet és szinte mindegyikünket kimentettek.

A következő cikk se szólt másról (Mágusok támadták le a megszálló németeket) azonban rengeteg oldal volt tele a következő cikkel;
Varázslók szegték meg a titoktartási törvényt 
Varázslók jelentek meg az éjszaka több kikötői városban és verték vissza a mugli németek támadását. Az emberek azon spekulálnak, hogy vajon a saját életük megmentése is a titoktartási szerződé megszegését jelenti-e...
...Sok áldozat családja elégedetlenül nyilatkozott az ügyben, hogy még saját magát sem védheti meg a beözönlő ellenség ellen. Mások felháborodtak a titkunk ilyetén leleplezése miatt, és a titokzatos megmentőket a népünk árulójának és meggondolatlan cselekedettel vádolják. A tegnapi varázslók személyazonossága nem ismert, azonban több szemtanú esküszik, hogy Grindelwald jelét látta a támadás visszaverésének kezdete után feltűnni az égen... 
A Mágiaügyi Miniszter egyelőre nem nyilatkozott az ügy kapcsán.

“Roppant egy hálátlan banda ez” – gondolta magában mérgesen. “Teljességgel úgy állítják be ezt az egészet, mintha valami lázadó banda akart volna magának figyelmet hajhászni ahelyett, hogy a drágalátos embereik életét mentették volna meg!”
A nebulók és a tanárok arcát elnézve azonban ugyanezzel a kettős érzéssel találta szembe magát. Mintha nem tudták volna eldönteni, hogy a létezésük leleplezése ér-e nekik többet, vagy az ők és a társaik élete.
“Mind idióta. Egytől egyig” – vélekedte felháborodottan.


Folytatása következik...