A Mardekáros Mikaelson

3. A fiú aki túlélte

Reggel Freya ébresztett. Nagyon álmos voltam de most csak az tudott érdekelni, hogy ma lesz az első napom. Hivatalosan is Roxfortos diák vagyok. Készülődés után lementem reggelizni a többiekhez.

- Hogy vagy Hope? Izgulsz? - kérdezte Kol bácsikám kedvesen. Tudtam, hogy nagyon aggódik értem, de ezt próbálta erősen leplezni.

- Egy kicsit. Attól félek, hogy melyik házba kerülök - vallottam be lesütött szemmel. Persze nem csak ez a baj. Félek, hogy rájönnek, hogy ki is vagyok valójában. És nem lesznek így barátaim.

- Hé, ne izgulj kincsem. Akármelyik házban megállod a helyed és bárhova kerülsz mi örülni fogunk. Mondjuk nekem a mardekár eléggé tetszik - vigyorgott Kol.

Na igen ő tuti oda kerülne. Meg is érteném. Én egyeltalán nem ítélem el azt a házat, hisz a családom jó nagy része oda kerülne, ami engem nem is zavar.

- Nem hangzik rosszul. De én a Griffendélt néztem ki. Bátorság és barátság. És a piros-arany színek is az én stílusom - vontam meg a vállam, miközben mindenki befejezte a reggelit és indulásra készen voltunk.

Mindenki elkísért a vonat állomásra, hogy ott búcsúzzanak el.
- Freya, melyik vágányról indul a vonat? - kérdeztem érdeklődve, mivel nem láttam itt sehol sem vonatot, pedig 10 perc múlva indulnia kellene.

- 9 és 3/4-edik vágány. De az mégis hogyan? Biztos valami mágiával lehet átjutni - ráncolta homlokát nénikém, miközben nagyon gondolkozott.

Hirtelen megláttam egy családot ugyanolyan ládákkal fel pakolva, mint mi. Mindegyiknek vörös haja volt és elég sokan voltak. Megmutattam a többieknek és feléjük vettük az irányt. Közben megpillantottam a szemüveges kócos fiút a talárszabászatból, aki ugyanolyan értetlenül nézelődött. Amikor észrevett rámosolyogtam köszönésképpen, ő pedig viszonozta ezt. Visszafordítottam a fejem a vörösek irányába és megdöbbenve láttam, hogy az egyik fiú átfut a falon. Odasétáltam a nőhöz, aki valószínűleg az anya volt és megkocogtattam a vállát. Kedvesen mosolyogva fordult felém.

- Igen Kedvesen miben segíthetek?

- Bocsánat csak azt szeretném tudni, hogy hogyan lehet átjutni a falon a vonathoz - mutattam az említett fal irányába.

- Ohh csak elindulsz pontosan a 9-es és a 10-es vágány közé. Nagyon fontos,hogy ne állj meg. Ha nagyon félsz tőle, hogy beleütközöl, legjobb lesz ha kicsit neki futsz. A fiam Ron is elsős- mutatott egy kissé megszeppent szeplős ugyancsak vörös hajú felé - menj csak be előtte.

-Rendben köszönöm szépen - háláltam meg kedvesen a segítséget. Irányba fordítottam hát a kuglimat és elkezdtem elindulni a fal felé. Nem féltem tőle annyira, hiszen ismertem már a mágiát. Mégis csukott szemmel futottam a fal felé és csak akkor nyitottam ki, amikor beleütköztem valamibe. Vagyis inkább valakibe.

- Már megint te? Nem tudsz a lábad elé nézni kislány? - kérdezte fintorogva az ismerős tejföl szőke hajú fiú, aki szintén kisfiú volt még, szóval nem tudtam hova tenni ezt a jelzőt. Csak döbbenten néztem rá, hiszen ő is tudhatná, hogy nem direkt volt.

- Nem tanították meg neked hogy egy hölggyel szebben kell beszélni, taknyos? - mordult fel Kol, aki a családom többi tagjával együtt már átértek a falon és védelmezőem mögém álltak.

A fiú riadt arccal iszkolt el bácsikám magas termete és haragos hangja miatt. Milyen kis beszari.

- Ha bántani fog csak szólj és kiterekem a nyakát - nézett az említett után még mindig dühösen Kol.

- Ne aggódj nem lesz semmi baj. Majd én elintézem - vigyorogtam rá ravaszul.

-Effelől semmi kétség - nevetett Davina. Ezután leguggolt hozzám és halkan folytatta - figyelj, Hope. Itt másmilyen mágiát tanulnak mint mi. Lehet hogy sok minden új lesz neked de tudom hogy könnyen fogod venni az akadályokat.

- Köszi. Mindent bele fogok adni - öleltem meg elérzékenyülve.

Végig ölelgettem mindenkit és könnyes búcsút vettünk. Valahogy felvittem a sok cuccomat a gyönyörű piros Roxfort Expresszre és már csak Bella hordozójával a kezemben kerestem megfelelő helyet. Szinte mindegyik tele volt de nem adtam fel. Az egyikben megláttam a szőke fiút egy barna hajú lánnyal és másik 2 hegyomlás méretű sráccal. Szemforgatva indultam tovább és lassan meg is láttam a tökéletes helyet. A kócos szemüveges és a vörös szeplős fiú ült bent.

-Sziasztok szabad ez a hely? - kérdeztem mosolyogva.

-Szia. Persze gyere csak - válaszolta a barna hajú - egyébként Harry Potter vagyok.
A vörös fiú szemei tágra nyíltak, de nem tudtam miért.
- Hope Mikaelson - nyújtottam a kezem felé, majd a szeplős felé is.

- Ron Weasley - félénken fogadta el a kezem, de nagyon aranyosnak találtam - Szóval.. szóval te tényleg Harry Potter vagy? És vagy egy olyan.. olyan tudod.. - mutatott rá félve a homlokára.

- Ohh, igen persze - ezzel Harry eltűrte a haját ami a homlokára hullott,ezzel feltárva egy villám alakú sebhelyet. Értetlenül néztem mindkettejükre. Honnan tudja Ron, hogy kiez a fiú? És honnan tudja, hogy van egy seb a homlokán?

- Bocsi a kérdésért.. de ki vagy te? Mármint honnan tudtad hogy ott az a heg a homlokán? - kérdeztem szemöldökráncolva a fiúkat.

- Te tényleg nem hallottál róla? És Tudjukkiről? - most már tényleg semmit sem értettem.
Ezután elkezdték mesélni a történetet a nagy hatalmú gonosz mágusról aki rengeteg embert ölt és végzett Harry szüleivel, majd Harry-vel is akart de balul sült el és most erőtlenül bujkál a világban. Az is kiderült, hogy ez a történet világszerte híres. A fiú aki túlélte.

Olyan sokáig beszélgettünk mindenről, hogy észre sem vettük, hogy megérkeztünk.

- Minden elsős ide hozzám. Gyertek csak - kiabált egy hatalmas ember. Nem is tudtam micsoda és kissé megrökönyödve néztem rá. Ezzel nem voltam egyedül. Ennek ellenére Harry odament az óriáshoz és megölelte. Egyre furcsább dolgok vannak itt.

Egy csónakkal mentünk át magához az iskolához. A Roxfort olyan csodálatos volt , mint egy mesébe illő kastély. Persze ez is kastély több, mint 100 toronnyal. Lenyűgöző látvány volt és tátott szájjal néztem végig a csónakból, amin Harryvel, Ronnal és Hermione nevű lánnyal osztottam meg.