Hallottalak Suttogni

Idióta

Utólagos elnézést kérek mindenkitől, aki követi a sztorit. Sajnálatos módon egyetemista vagyok, és a táv-mütyürgők minden csodáját átélve meglehetősen húzós vizsgaidőszakot tudhatok magam mögött. Kegyetlenség, tudom, én is utálok mindenkit, aki ezt csinálja, (de azért ugyanúgy megcsinálom :P ) mert két hónapja ültetlek itt titeket egy függővéggel. Nem volt időm arra, hogy minőségit tudjak nyújtani nektek, és szerintem ezt nem is kell tovább ragozni. Cserébe egy hosszabb fejezetet hoztam nektek. ;)

És ezer puszi mindenkinek, akit még nem hagyott el a remény, hogy érkezik a folytatás. :)

Ron Ginny mellett üldögélt a reggelinél. Mikor odaértem hozzájuk, elmosolyodott, és odébb csúszott, hogy odaférjek az asztalhoz.

- Jól nézel ki ma – mértem végig a srácot.

A vörös hajú fiú valóban mérföldekkel jobban festett, mint pár nappal korábban. A szeme alatt ott húzódtak a szokásos táskák, de az arca sokkal egészségesebb színben pompázott.

Ahogy beleharapott egy lekváros buktába, szórakozottan figyeltem, amint a lilás zselé lecsordul az állán, és pillanatokon belül olyan maszatos lesz, mint egy kisgyerek, aki először eszik önállóan. Más körülmények között megszidtam volna, amiért úgy habzsol, mint egy disznó, de az ominózus este óta mindennek, ami normálisnak számított Ronaldnál, örültem.

- Te nem eszel? - nézett rám Ginny. - Baj van? Ki volt az? Blaise, vagy Malfoy?

- Harry írt nekem – válaszoltam csendesen. - Azon tűnődtem, vajon melyikőtök vette rá.

Ron látványosan félrenyelte a falatot, húga pedig azonnal a segítségére sietett. Hosszas vajúdás után mindketten kissé zaklatottan ereszkedtek vissza a helyükre.

- Miből gondolod, hogy mi voltunk? - kérdezte a lány összeráncolt szemöldökkel.

- Hát az tuti, hogy nem miattunk van – dőlt hátra Ron.

- Honnan veszed? - kulcsoltam össze a kezemet az ölemben.

- Mert már vagy két hónapja írtam neki, hogy írjon neked. Aztán fel is hagytam vele. Tudod, milyen veszettül önérzetes tud lenni...

- Igazából az te vagy – kuncogtam.

- Nem, velem mindig mindent egyenesen meg lehet beszélni.

- Szeretnéd, hogy emlékeztesselek rá, mit csináltál, mikor negyedikben azt hitted, Harry jelentkezett a Tusára? - kérdezte Ginny csípősen.

- Az más volt...

- Vagy amikor faképnél hagytál minket az erdőben... - tettem hozzá.

- Már ezerszer bocsánatot kértem! - csattant fel Ron. - Azóta sem fordult elő!

- Kivéve, mikor megvádoltál vele, hogy Zambini az új legjobb barátom – sóhajtottam fel.

- Az nem csak nálam verte ki a biztosítékot – mordult fel a fiú.

- Jól van, oké – emeltem fel a kezem védekezően. - Ha nem ti, akkor vajon ki?

- Bocsáss meg, hogy kérdezem, drága Hermione, de mégis miért gondolod, hogy valaki nyomására küldött neked Harry levelet? - dőlt előre Ginny.

Válasz képpen elővettem a fiú irományát, és kiterítettem az asztalra. Majd három oldalnyi körmölt szöveget tartalmazott.

- Hát ez valóban elég bizarr – pislogott a lány. - Örülök, ha hetente egy fél oldalt kapok tőle. Ez egy kisebb regény.