Hallottalak Suttogni

Lekváros bukta

Előljáróban, mindenkinek köszönöm a türelmet, és hogy olvassátok. Ez egy picit sötétebb fejezetnek sikerült, de azért kapunk a jó öreg Zambini féle humorból is. :) Jó olvasást!

Sirius Black pontosan tudta, hogyan telik egy nap. Ha Percy Weasley dörömböl a Grimmauld téri ház ajtaján, neki óramű pontosan be kell húzódnia abba az üreges falszakaszba, ahol Sipor rejtegeti az utolsó rongyos párnahuzatot, amit az anyja szobájából zsákmányolt. Máskülönben a férfi pár percen belül megtalálja, belediktál egy kávét, és magával rángatja a borzasztóan unalmas napi rutinjába. A nyolc órás íróasztalnál való kuporgást Arthur szerezte neki Harry kérésére, aki azt állította, hiába milliomos, dolgoznia kell, mert így csinál valamit.

Sirius huszonnyolc percet és harmincöt másodpercet volt képes eltölteni a szűk kuckóban anélkül, hogy pánikrohamot idézett volna elő magának. Szerencsére Percynek nem volt ennyi ideje, ő maximum kilenc percig időzött nála, akkor is többnyire a konyhában szentségelt.

Ha a férfi sikeresen túljutott a Weasley gyereken, akkor tizenhat perc, huszonegy másodperc szolgált arra, hogy berohanjon a konyhába, felmarkoljon egy zacskó valamit, amit Molly előre összepakolt neki, és normál esetben ebédként szolgált volna, továbbá feltűnésmentesen kicseréljen egy üveg whiskyt a bárszekrényben az előző nap elfogyasztott vízzel feltöltött palackkal, betörjön Harry szobájába, magához vegyen egy adagot a Piton -féle nyugtató szérumokból, és elbarikádozza magát a saját vackában. Ha sikerült tartani az időt anélkül, hogy előző esti másnaposságából fakadó rosszulléte meggátolja a haladásban, akkor megúszta a napot. Egy némítóbűbáj az ajtóra, az alkohol és a gyógyszer kotyvalékából épp olyan koktélt öntött össze, ami szárazzá bódította. Legalábbis Sirius száraznak nevezte azt az állapotot, amelyben nem számított a napszak, nem tudta megállapítani milyen évet ír, és a véletlenszerűen felelevenedő emlékképek nem váltanak ki belőle érzelmeket. Onnantól kezdve elütötte a napot. Néha csinált dolgokat. Felvagdosta apró, vékony, szabályos szálakra a kezébe akadó ruhákat. Hajókat hajtogatott a legkisebb papírfecnikből. Máskor csak némán feküdt a mennyezet repedéseit számolgatva.

Ha azonban Harry gyorsabb volt, ő pedig gyengébb, mint kellett volna, akkor a nap kiszámíthatatlanná, irányíthatatlanná vált, ő pedig kisiklott. Sosem volt jó vége, ha a keresztfia megpróbálta talpra állítani őt. Mert akkor jött mindenki, aki kegyetlenül segíteni akart, nem értették, hogy a férfi nem akarja, hogy segítsenek, és Sirius úgy érezte, ismét az Azkabanban ül egy koszos cellában, és próbál lélegzethez jutni.

De a legrosszabb mindig Harry tekintete volt. Sirius gyűlölt fájdalmat okozni neki, de nem tehetett mást.

Legalábbis ő így gondolta.

Az a nap sem alakult másképp, mint az addigiak. A férfi megvárta, hogy Percy feladja a várakozást, majd elindult a konyhába.

Egészen addig tökéletesen alakult minden, még egy hirtelen mozdulat hatására a világ forogni nem kezdett, ő pedig hiába küzdött elkeseredetten a lépcsőfokok síkjának eltalálásában, valahol középen megbicsaklott a lába, ő pedig kitekeredve hanyatt esett, és legurult. Olyan szerencsétlenül landolt, hogy beverte a hátát, és perceken keresztül alig bírt levegőt venni, csak hevert ott, mint egy inas csontváz.

Kisvártatva pukkanás hallatszott.

Harry.

Kifutott az időből.

Sirius egy elkeseredett mozdulattal hasra fordult, és négykézláb kúszva igyekezett feljutni a lépcsőn. Nem akart a fiú szemébe nézni.

- Mindig is arra vágytam, hogy egyszer nyomorultnak lássalak, de ez minden képzeletemet felülmúlja.