Hallottalak Suttogni

Amikor azt hittem, vége van

Nem mondanám, hogy átlagos gyermekkorom volt. Az élet valahogy mindig olyan helyzetbe sodort, ahol harcolnom kellett. Harcolnom kellett már az óvodában, amikor a kövér Maxvell Brunch és követői, nyúlfogaim miatt Tapsifülesnek csúfoltak, és sárgarépát hoztak a születésnapomra. Harcolnom kellett, mikor általános iskolában a diszlexiám miatt rettenetes olvasási készségem következtében az irodalom tanárom gúnyolódva küldött a szégyenpadba, hogy véget vessen a „makogásomnak". Harcolnom kellett a szüleimmel, mikor először varázsoltam, és azt hitték, gyogyós vagyok. Mikor végre kiderült, hogy csak boszorkány, hogy különlegesebb, mint az átlag, eme szép, új világ újabb súlyos sztereotípiát borított rám, miszerint sárvérű vagyok. Hála Malfoynak, viszonylag hamar megértettem, mit is jelent ez számomra. Azt, hogy a legjobbnak kell lennem. A legelsőnek. Tévedhetetlennek. Mondhatni ez vált a védjegyemmé. Miss Mindentudó. Miss Tökéletes. Bár, ha jobban belegondolok, valószínűleg nem ártott meg a tanulás. Tulajdonképpen az egész egy trollnak volt köszönhető. Onnantól kezdve, hogy Harry és Ron bevett a csapatba, valószínűleg mindent, ami a varázsvilágban és varázstalanok között is illegálisnak volt mondható, mi megcsináltunk. Többször is végigjártuk a Tiltott Rengeteget engedély nélkül. Megszöktettünk egyszerre két halálraítéltet, arról nem beszélve, betörtünk a minisztériumba, a Roxfortba, kicsempésztünk egy sárkányt az iskolából, repülő autóval közlekedtünk (jó, én nem, de tökéletesen illik a felsorolásba), betörtünk a Gringottsba, és onnan is kiengedtünk egy sárkányt... Hárman együtt, ha nem lenne egy bombabiztos kifogásunk mindenre, valószínűleg évszázadokon keresztül sorvadnánk az Azkabanban.

A háború azonban szerencsésen véget ért pár hónappal ez előtt, a Roxfort pedig újra kinyitotta kapuit az elkövetkezendő varázsnemzedéknek. McGalagony professzor lett az igazgató Piton után, aki, miután sikeresen felépült a kígyómarásból, megmaradt igazgatóhelyettesnek és Sötét Varázslatok Kivédése tanárnak.

Nagyon sokan haltak meg az utolsó harc idején. Mindkét oldal rengeteget veszített. Valószínűleg Harry ezért döntött úgy, hogy nem tér velünk vissza hetedévre, hanem aurorként, és háborús hősként segít Kingsleynek teljesen új elvekre alapoznia a varázstársadalom működését.

Ron szintén kapott egy ajánlatot a parancsnokságról, de legnagyobb meglepetésemre, úgy döntött, visszaül a padba még egyszer utoljára. Szerettem volna azt hinni, hogy nem akar egyedül hagyni, de az igazat megvallva, a fiú ugyanúgy nyugalomra és szürke hétköznapokra vágyott, mint jómagam.

Amikor megkaptam a roxforti levelet, nem kellett hezitálnom, hogy visszatérjek-e az iskolába, vagy sem. Gyógyító akartam lenni, és ahhoz még rengeteget kellett tanulnom.

Az évfolyamunkból nem csak mi döntöttünk úgy, hogy szükség van még egy menetre. Ahogy körbefordultam a Nagyteremben, rengeteg ismerős arc nézett vissza rám: Lavender, Hannah, Parvati, Nevill, Luna, Seamus, Dean...

- Csodálom, hogy egyesek ki merték tenni a lábukat otthonról...

Ron ingerült morgása visszarántott a valóságba. Kérdő tekintettel fordultam felé, mire hunyorogva a Mardekár asztala felé bökött. Azonnal megértettem mire gondol.

- Ugyanúgy joguk van itt lenni, mint bárki másnak – válaszoltam a fiúnak, mire a fújtatva hátradőlt.

- Azt reméltem, hogy ebben az évben nem kell a görényt bámulnunk.

- Ronald!

- Most meg mi van, Hermione?

- Először is – kezdtem –, Harry éppen azon munkálkodik, hogy az emberek elvessék az előítéleteiket, és megbocsássanak egymásnak. Másodszor, Malfoyt felmentették minden vád alól...