Hallottalak Suttogni

Amikor Hermione Granger behúzott Malfoynak

*Természetesen a műben található tartalmi idézés J. K. Rowlingot illeti. :)

Sirius egy pillanatra sem vette le a szemét a keresztfiáról, amíg az a pizzáját majszolta. A fiatal úgy lapátolta az ételt, hogy egy pillanatra még a férfi is igazán megkívánta, holott a zsírban tocsogó, vastag tésztájú szelet nem volt épp bizalom gerjesztő.

- Finom?

- Mennyei – emelte a tekintetét az égre a fiú két rágás között. - Legalábbis biztos jobb, mint Piton raguja.

- Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy bájitalmester rosszul főzzön.

- Nem főz rosszul, de mindenhez is ragut csinál – fintorodott el a Harry. - Az utóbbi időben kezd herótom lenni bármilyen pörkölt alapú dologtól. Ráadásul piszok ijesztő, ahogy előkészíti az ételt. Múltkor pont akkor értem haza, mikor a csirkemellet kockázta fel. Közben eszelősen szidta Hermionét...

- Hermionét? - Sirius kortyolt egyet a kólájából.

- Igen, őt.

- A Hermionét?

- A bizonyos Hermionét. Az egyetlent. A megismételhetetlent.

- Miért, Pipogyusz nem tudja feldolgozni, hogy az a lány mindenkinél okosabb? - vigyorodott el Sirius.

- Nem, inkább azon akadt ki, hogy őt jelölte meg az önsegítő csoportja mentortanáraként – vont vállat a fiú.

A férfi prüszkölve kiköpte az italt, mire az egyik vendég szemrehányóan ránézett. Bocsánatkérően intett, majd visszafordult Harryhez.

- Önsegítő csoport? Pitonnal?

- Hát... amióta Blaise Zambinivel és Draco Malfoyjal az oldalán száll ringbe az elesettek oldalán, valamiért folyton nála köt ki.

- Malfoyjal.

- Aha.

- Az aranyvérű, folyton fintorgó Malfoyjal, akinek az anyja megmentette a seggedet, és majd egy évtizedig ősellenségek voltatok?

- Azzal bizony.

- Merlinre – rázta a fejét Sirius hitetlenkedve.

Harry kuncogva hátrasimította a haját, és újabb megsemmisítő harapást mért a pizzájára. Végre-valahára nyugodtan végigmérhette keresztapját. Az első szembetűnő változást az arcán találta. Már korábban is megállapította, hogy határozottan egészségesebb és kerekebb a megszokottnál, de az igazi varázslatot szakállának hiánya jelentette. Mintha megfiatalodott volna. Az egykori csapott vállú, alig rezgő csontváz egy igencsak feszes tartású izomzatot szedett magára. A férfi minden mozdulata erőről tanúskodott. Mikor Sirius a szájához emelte a poharat, Harry döbbenten tapasztalta, hogy alig remeg a keze. Egy pillanatra az a kellemetlen érzés lett úrrá rajta, hogy egyáltalán nem ismeri a vele szemben ülőt. A keresztapja tekintetét még mindig áthatotta egyfajta hitevesztett búskomorság, de parttalan révedése mintha célba fogott volna valamit. Ez a Sirius Black már nem haldoklott. Nagyon is élt. A világ összes fájdalmával a szemében, de határozottan élt.

- Nem kerestél meg.

Sirius levette a szemét a kirakatról, és keresztfiára nézett. Megkönnyebbülve látta, hogy Harry arcán inkább az állítás mögötti kíváncsiság ül, mint valódi szemrehányás.

- Olyan vagy, mint anyád – mosolyodott el. - Egyből a tárgyra térsz.

- Kikérem magamnak – háborodott fel a fiú játékosan. - Meghívtalak enni, ráadásul hét perc, negyvenkét másodpercig hagytam, hogy az időjárásról beszélgessünk...