Hazudd, hogy szeretsz - Dean szemszögéből (befejezett)

8. Keresni és találni

A rejtélyes lány, akinek elvettem a szüzességét az őrületbe kergetett. Matt és Zach mindenkit felhajtottak, akit csak ismertünk. Mindenféle régi ismerősöket, és életemben egyszer látott csajokat környékeztünk meg, és mivel ők hamar elfogytak – Zach saját maga volt a bizonyíték, hogy régóta nem szüzek –, át kellett térnünk az ismeretlenekre. Már két nap eltelt, és én teljesen kivoltam, sem aludni, sem megnyugodni nem tudtam, lassan félni kezdtem, leszek-e még valaha normális. Persze tudtam, hogy leszek, amit megtalálom a lányt.

Szeretlek. Már régóta. Csak téged. Még mindig ezek voltak a legőszintébbnek tűnő szavak, amit valaha hallottam, de rá kellett jönnöm, ha a lány tudta is, ki vagyok, én nem ismertem őt, legfeljebb látásból. De most már meg akartam ismerni, látni akartam, esetleg megérinteni, hogy tudjam, valóságos, nem pedig egy részeg álomkép csupán.

Oké, hogy piáltam, de nem képzelhettem be annyi mindent. Ha lefeküdtem, és lehunytam a szemem, élesen láttam a részleteket, amikre jól emlékeztem, de a többi még mindig homályba veszett. Megpróbáltam darabokra cincálni az eseményeket, kivonva belőle a talán csak odaképzelt részleteket, és így egy durva részeg erőszakoskodásának hatott a dolog. Csakhogy biztosan nem álmodtam a szavait, vagy azt, ahogyan megremegett alattam az a tökéletes teste... Élvezte, de még mennyire, hogy élvezte! De akkor miért ment el, és miért nem jelentkezik? Ezt sehogy sem értettem, azon kezdtem gondolkodni, mit csesztem el.

Anyámék nem igazán álltak szóba velem, bár anyám egyfolytában lapos pillantásokat vetett rám, ha látott, némán kérdezgetve, hogy jutottam-e valamire. Zach-nek is eljárt a szája a suliban, így már lassan mindenki tudta, hogy keresek valakit, de még ez sem késztetett arra, hogy feladjam.

Teljesen biztos voltam benne, hogy addig nem nyugszom, amíg meg nem találom, így kötöttem ki az Anne Cartneynál, Haley sulijánál. Csak álltam, és a lányokat bámultam. Meglepetésemre, először nem egy ismerős csajt szúrtam ki, hanem az izomagyú Johannt, aki felém tartott. Összeszorítottam a fogaimat, de békével jött.

- Figyelj, sajnálom, ami a bulin történt – kezdte. – Elvesztettem a fejem, nem tudom, miért ütöttelek meg. – Őszintén sajnálkozónak tűnt, amikor felém nyújtotta a kezét, és nem voltam akkora paraszt, hogy ne fogadjam el. Kezet ráztunk.

- Megesik az ilyen – mormoltam arra gondolva, hogyan vágtam oda Zach-nek. Legyen bármilyen idegesítő is, nem érdemelte azt.

- Köszi! – hálálkodott a srác. – Haleytől is bocsánatot fogok kérni, képzelem, hogy elrontottam a randitokat.

- Nem volt randi – mondtam önmagam is meglepve. Kínzott a gondolat, de meg kellett tennem. – Haleynek nem én kellek, hanem te. – A srác döbbenten rám bámult, azzal a bárgyú kifejezéssel a képén, amit Haley már lerajzolt néhányszor.

- Csak barátok vagyunk – rázta meg a fejét.

- Akkor vedd észre a nyilvánvalót! – mondtam neki.

Johann nem mondott semmit, csak bólintott, és otthagyott, hogy tovább kereshessem a titokzatos lányt. Bármelyik lehetett a sok közül és mégsem. Ők észrevették, és önként járultak elém egyenként, majd csoportosan, mintha csak meg akarnák könnyíteni a dolgomat. Ott volt az a két csaj is, akik rám szálltak a bulin, de túl szőkék és túl magasak voltak. Nem, a lány valamivel alacsonyabb volt, ki is szúrtam egy elég jóalakú lányt, aki magasra copfozta a sötét haját, és távolról bámult rám némán.

Megdelejezve odasétáltam hozzá, de az arca tökre ismeretlen volt.

- Szia! Dean vagyok – mondtam neki, mire mélyen elvörösödött.