Hazudd, hogy szeretsz - Dean szemszögéből (befejezett)

9. Rosszfiú az elméletben

A tervemnek nagyon sok buktatója akadt, de már tényleg nem volt visszaút, mindent elrendeztem. Semmiféle mozgást nem láttam a szomszéd házban, de a szülők kocsija nem volt a felhajtón, úgyhogy elkezdtem. A kezemben a ruhásszatyorral átsétáltam az ajtajuk elé, és majdnem becsengettem.

Kis híján elszúrtam a rosszfiúskodást, Zach soha az életben nem csenget, ha hozzánk jön! Nekem miért kellene? Legalább meglepem Haleyt. Lenyomtam a kilincset, és az ajtó kinyílt. A nappaliban és a konyhában senkit nem találtam, úgyhogy felfelé indultam az emeletre.

Haley a szobájában volt, elmélyülten rajzolt valamit. Az arca nyíltan álmodozó volt, és én kíváncsi lettem, mi az, amit rajzol. Köze lehet hozzám? Vagy megint a bárgyúképű Johann lenne?

Átléptem a küszöböt, ő pedig ijedten felém kapta a fejét.

- Mit keresel itt? – ugrott fel a helyéről, és döbbenten nézett.

- Csak nem zavartalak meg? – kérdeztem, és lazán odasétáltam, hogy megnézzem a rajzot. Egy meztelen pasast kezdett el, feje nem volt, és csípő alatt se látszott, de mi a frász ez? Én lennék? Vagy Johann? De ugyan honnan a fenéből tudná, hogyan néz ki póló nélkül? Ott még nem tarthattak! Vagy igen?

Egészen kiestem a szerepből, úgyhogy félrelöktem a rajzot, és hűvösen Haleyre pillantottam.

- Hoztam neked egy ruhát! – toltam neki a szatyrot ellentmondást nem tűrő mozdulattal. Elégedetten vártam, amíg elveszi.

- De...

- Ma van a szalagavatóm, és nincsen partnerem – közöltem még. – Öltözz át, két óra múlva indulunk!

Úgy bámult rám, mintha bolond lennék, sőt mintha kicsit megijedt volna.

- De...

- Nincs de, Haley! – mondtam a legrosszfiúsabb hangomon. – Eljössz velem, tartozol ennyivel!

Nem válaszolt azonnal, döbbenten hallgatott, majd szkeptikus kifejezéssel az arcán belenézett a szatyorba. Egy elég jó ruha volt, amit vettem neki, de őt nem nyűgözte le, megfogdosta, majd kivette, hogy maga elé emelve ráfintorogjon.

- Én... szívesen elmegyek veled, ha nincs más. De inkább felveszek valami mást. Ez a ruha nem nekem való.

A higgadt hangjától az ideg kerülgetett. Odaléptem, elvettem tőle a ruhát, és elé tartottam. Ahogy sejtettem is, az ő mérete volt, és a francba is, egy szép ruhát vettem, nem értettem, mi baja vele.

- Biztos vagyok benne, hogy stimmel a méret. Ez kell felvenned!

- De...

Egy újabb de, mintha nem is figyelne rám, mintha nem hallaná a hangom parancsoló élét. Hát erre a lányra semmi nem hat? Keményebb eszközökhöz kellett folyamodnom. Megfogtam a karját, és magamhoz rántottam.

- Nincs, de, Haley! Azt akarom, hogy EZT a ruhát vedd fel!

- Biztos vagyok benne, hogy egy másikban...

Kész, elvesztettem a maradék türelmem is, fél kézzel megfogtam a nyakát, és a két ujjammal kényszeríttettem, hogy rám nézzen, lássa csak, mennyire komolyan beszélek. Nem volt jó ötlet megérinteni a bőrét vagy hagyni, hogy rám leheljen, egészen elgyengültem tőle.

- Két óra múlva indulunk, legyél készen!

Ez most egészen kérésnek hatott. Elcsesztem az egészet, még a ruha is a földön kötött ki. Egy lúzer voltam semmi más. Úgy éreztem, ez igazán nem az én műfajom, hogy tudnám ráerőltetni az akaratomat egy ilyen makacs lányra? Gondoltam, hagyom a ruhát, hazamegyek, és meglátom, miben bukkan fel, amikor indulni kell, de megakasztott az okoskodó hangja.