Hazudd, hogy szeretsz - Dean szemszögéből (befejezett)

14. Jelek

A nyári szünet szarabb már nem is lehetett volna. A szobámban fetrengtem borostásan, és nem csináltam semmit, ami újabban a legkellemesebb szokásommá vált, bár a családom egybehangzó véleménye szerint kellemetlenebb nem is lehetne. Nem érdekeltek.

Már tucatnyi rajzom volt Haleytől, és a ma esti újabbakra vártam. Nem tudtam, meddig fogja csinálni, de amíg minden este lerajzolt minket, és utána kiosont a kukához, hogy kidobja a vérforraló rajzát, addig biztos voltam benne, hogy még nem felejtett el.

A napok a következő rendszer szerint teltek. Felkeltem korán, hogy lássam, amint elmegy, ledöglöttem, később az ablakban vártam, hogy hazajöjjön, és figyeltem a házat a magas, zöld sövény mögött, amit az apja bosszúból ültetett, miután észrevette, hogy a házat nézem. Már nem láttam be a földszintre, de azt nem tudta megakadályozni, hogy Haley szobájának ablakát figyeljem. Mostanában sokáig fent volt, első éjjel még nem értettem miért, aztán rájöttem, hogy rajzol.

Csupán a szerencsének köszönhettem, hogy észrevettem, amikor kiszökött a kukákhoz, de aznap még csak nem is esett le, mi az, amit kidobott. Másnap lett gyanús az egész annyira, hogy kilopózzak, és turkálni kezdjek a szemétben. Amikor megláttam, mit dobott ki, a lélegzetem is elállt. Összefonódó karokat és lábakat láttam, sok-sok meztelen bőrt és csigákban a férfimellkasra omló rengeteg hajat, amire a testem azonnal reagált. Mi voltunk azok!

És nemcsak azon a rajzon, hanem a többin is, mindegyik egy csók vagy egy bizalmas érintés emlékét őrizte, ami kettőnk között történt, és én addig nézegettem ezeket, amíg égni nem kezdett a szemem, de minden vonalat, minden apró kis satírozást meg akartam őrizni az emlékezetemben, hogy kínozhassam magam vele.

– Dean! – kopogott be Lissa a szobámba. – Bejöhetek?

Nem válaszoltam, de ő bejött.

– Figyelj, kapd össze magad, mert áthívom Haleyt!

– Mi? – mordultam rá. A szívem megint azt a halálos iramban dolgot csinálta.

– Áthívom játszani – mondta. – Remélem, hogy nem akarsz így a szeme elég kerülni, ha átjön. Csinálj magaddal valamit!

– Nem fog átjönni – figyelmeztettem, de azért kimentem a fürdőbe lezuhanyozni. Aztán gyorsan megborotválkoztam, és legalább egy tucat helyen megvágtam magam. Nem számított, csak minél előbb végezni akartam.

Lehet, hogy Haley tényleg átjön? Meglepett, milyen erősen akartam látni, vagy csak elmenni mellette mondjuk egy kamu pohár valamiért, miközben fél szemmel ránézek, jól van-e. Eltűnt vajon a szomorúság az arcáról vagy mélyebben törtem össze, mint gondoltam? Persze megvolt bennem a rossz előérzet is, hogy ha meglát kiabálni vagy sírni fog.

Kiderült, hogy semmit sem fog csinálni, ugyanis amikor tiszta cuccokat akartam felvenni, Lissa berontott a szobába. Nem törődött vele, hogy csak egy törölköző van a derekam körül, dühösen odacsörtetett hozzám.

– Ki vele, mit műveltél azzal a szegény lánnyal, Dean?! Még soha nem láttam ilyennek! Esze ágában sincs átjönni!

– Megmondtam – nyeltem le a keserűséget. – Nem fog jönni.

– De miért? – kérdezte Lissa átható pillantásával az arcomat fürkészve. Vállat vontam. – Te csak ne vonogasd itt nekem a válladat, Dean Reynolds! Ha láttad volna, hogy sírt!

– Nem érdekel! – csattantam fel. – Húzz el! Kifelé a szobámból!

Feldugta az orrát, és kiment, én meg visszasüllyedtem az apátiába. Sírt? Nem akartam erre gondolni.