𝕤𝕠𝕞𝕖𝕥𝕙𝕚𝕟𝕘 𝕘𝕣𝕖𝕒𝕥 || 𝖒𝖆𝖗𝖆𝖚𝖉𝖊𝖗𝖘 / 𝚠𝚘𝚕𝚏𝚜𝚝𝚊𝚛

< e i g h t t e e n >

Szóval Lupin felébredt a hosszú álmodozásából: újra harminchat éves volt, arcán könnycsíkok húzódtak, szemei karikásak voltak, és olyan sápadt volt, hogy egybeolvadt a fehér fallal. Amint felkelt, és realizálta, hogy minden, amit képzelt, sok-sok éve volt, kipattant az ágyból: cselekednie kellett, le kellett kötnie a figyelmét, nem gondolhat még egyszer Siriusra, mert az olyan mély és régi sebeket tépne fel, amiket éppen eltemetni próbál.
De vajon helyes ha hagyja őket elveszni? Ki más emlékezetében éljen Sirius, ha nem az övében? Ilyen gondolatok cikáztak a fejében, amíg ő gyorsan körbenézett a helyiségben. A padlóra szórt leveleket egyetlen mozdulattal fekapta és a helyére rakta. A szükségesnél több pillantást nem akart pazarolni rájuk, mert megint magáal ragadták volna, és akkor nem lett volna képes abbahagyni az olvasásukat. Nem ez volt az első eset, hogy fel kellett dolgoznia szerettei halálát, a varázslóháború utolsó hónapjaibana szüleit is elvesztette, aztán ott volt James, és - akkor még azt hitte - Peter is. Mind nagyon fájó pontok voltak az életében, de ezt sokkal másképp élte meg: magatehetetlennek, és hibásnak érezte magát egyszerre, amit nem tudott hova tenni.
Kiment a fürdőbe, megmosakodott és átöltözött, mert még mindig Sirius pulcsija volt rajta. Frissebb volt egy árnyalattal, de még most sem tűnt teljesen egészségesnek. Azon tanakodott, mit kellene csinálnia: maradjon otthon, vagy menjen el, hátha van valami feladata a Rendnek számára. Ha otthon marad, tovább fogják gyötörtöni a gondolatok, és előbb-utóbb Siriusnál fog kilyukadni, ezért inkább úgy döntött, elindul.
Kilépett az aprócska laásból, és azonnal hoppanált: maga sem tudta hova. Amikr megérkezett, csodálkozva látta, hogy elméje a Roxfort vadkanos kapuja elé vezette. A kapu önmagától kinyílt neki, amit szintén furcsállt, de azért belépett, és végigsétált a kastélyparkon. Próbálta megállni, hogy a helyszínről ne bizonyos emlékek jussanak eszébe, és kiürítette a fejét. Senki sem volt a parkban, pedig nagyon meleg volt. A diákok még reggeliznek - állapította meg, amikor belépett a kastélyba, ugyanis a nagyterem felől evőeszközcsörömpölést, gyerekhangot, beszélgetést és egyéb zajokat hallott.
Lábai automatikusan a lépcsők felé vezették őt. Gyorsan, rutinosan lépkedett a fokokon, látszott hogy sok évet töltött a kastélyban. Gyalogolt, emeleteket mászott hosszú perceken át, míg megállt az igazgató szobája előtt. Odafele menet senkivel se találkozott, senki se kérdezett rá, hogy mégis mit csinál itt, és most is csak a szobrok voltak előtte, aki ahogy kimondta a jelszót (Cukorpenna), félreugrott Lupin elől. A férfi gyorsan felszaladt a lépcsőn, és reménykedett benne, hogy Dumledoret ott találja.
Bár reggeli idő volt, Remus nem csalódott: az igazgató az asztalánál ült.
- Remus! - köszöntötte. - Sejtettem, hogy eljössz. Sajnos, sajnos...
Lupin szeme végigvándorolt a szoba különböző tárgyain, és hirtelen agyába hasított egy gondolat. Meg kellett próbálnia, Dumbledorehoz fordult.
- Jó napot, Professzor Úr! Szeretnék kérni egy nagy szívességet.
- Nocsak! Hadd halljam, ne tarts magadban! - mosolygott Dumledore.
- Szeretnék kölcsönkérni egy...egy időnyerőt - nyögte ki Remus nagy nehezen.
- Az összes időnyerő megsemmisült a tegnapi események sora közben, azt gondoltam tudja ezt.
- Nem. Tudom, hogy van egy magánál - jelentette ki komolyan Lupin. - Amikor tanítottam, McGalagony professzor nem szállítatta vissza a minisztériumba, hanem magának adta.
- Magának soha nem kerüli el semmi a figyelmét! Valóban, a birtokomban van még egy darab, de megkérdezhetem hogy magának mi szüksége van rá? Feltételezem, valami rettentően fontos.
Remus elpirult. Nem igazán tudta, hogy hogyan kellene ezt tálalnia Dumbledorenak, aki nem tudott semmiről.
- Nos hát...Ez egy hosszú történet.
- Nem rohanok sehova. Öregkorom egy ajándéka, hogy megtanultam, minden dolog várhat.
- Rendben, akkor...elmesélem. A lényeg az, hogy Siriust szeretném még egyszer látni.
- Mint ahogyan azt sokan! Az ifjú Harry is mit meg nem adna egy újabb találkozást keresztapjával. Milyen nagy veszteség, fájdalom! - mondta Dumbledore.
- Uram, nézze. Nagyon fontos, hogy még egyszer láthassam! - rimánkodott Remus.
- Miért, Remus? Miért ilyen fontos? - mosolygott az igazgató.
- Mert...szerettem őt, és nem tudtam elbúcsúzni, és...nem ezt érdemelte!
- Ebben egyetértünk. Viszont mint azt maga, egy kivételes elme is tudja, az időnyerő csak és kizárólag rendkívüli ügyekben használható. Nagyon sok ember vesztett el hozzá közeli embereket hasonló módon, mint Ön, Remus, de nem engedhetünk mindenkinek egy utolsó találkozást, mert ez egy olyasfajta fájdalom, amit enélkül kell feldolgozni.
Remus sírni kezdett - megint. Arcán folytak le a könnycseppek, kétségbe volt esve.
- Uram, kérem! Mi nekünk nem olyan élet jutott, mint másoknak! Rejtőzködnünk kellett, nem fedhettük fel a szerelmünk, aztán 12 hosszú éven át bűnösnek hittem! Éveken át tagadtam, nem akartam elhinni, és mikor végre bebizonyosodott, hogy az egész tévedés volt, újra bújkálnunk kellett! Soha nem lehettünk igazán boldogok, és...szeretném még egyszer lárni, olyan sok időt elvesztegettünk! - kiabált sírva Lupin.
Dumbledore szomorúan nézett rá.
- Megértem Remus, hogy mit érez. A gyász sosem könnyű. De válaszoljon nekem őszintén egy kérdésre: Ha visszamehetne az időben, nem próbálná meg megakadályozni Sirius halálát? Nyugodtan nézné, ahogyan belesétál a biztos vesztébe? Mert ez az időnyerő legfontosabb szabálya: nem változtathatjuk meg a múltat.
Lupin nem válaszolt hosszú perceken át. Végül tompa hangon szólalt meg.
- Nem akadályoznám meg. Ha ez az ára annak, hogy mégegyszer láthassam...megteszem. De akkor...odaadja az időnyerőt?
Dumbledoret láthatólag meglepte a válasz.
- Megkapja. De ez kettőnk között marad, nem árulhatja el senkinek. Legjobb lesz, ha már most indul. Feloldom a hoppanalásgátlást az irodámban, hogy idejöhessen, ezért megkérem, siessen.
- Hálásan köszönöm, Dumbledore! - mondta Remus, és átvette a felé nyújtott kis szerkezetet.
Megfordult a levegőben, és a következő pillanatban a lakásában találta magát. Tudta, hogy melyik az az idősáv, amikor ő már nincs itthon, mert a minisztériumba tart, de Sirius még a Grimmauld téren tartózkodik. Annyiszor forgatta meg az időnyerőt, hogy az az előző nap késő délutánjára essen. Mikor megtörtént az időutazás, rögtön dehoppanált, és a Grimmauld téri lakás lépcsőjén találta magát.
Szerencséje volt, ugyanis alig hogy megérkezett, kitárult az ajtó, és kilépett rajta Sirius: teljes hús-vér valójában. Remus szíve megdobbant. Sirius indulni készült a minisztériumba, tettre készen, csillogó szemmel, hogy segíthessen keresztfiának és a Rendnek. Sejtelme sem volt, hogy vissza már nem fog térni, és Lupinnak ettől zokogni támadt kedve. Mindent megtett, hogy mosolyt erőltessen az arcára: nem szabadott feltűnőnek lennie.
- Szia Moony! Hát te mit keresel itt? - köszönt Sirius mosolyogva. A hangjától Remusnak görcsbe rándult a gyomra.
- Most indultam a minisztériumba - hazudta ösztönösen. Sietnie kellett, mert nem sok időt maradhatott Siriusszal. Pedig mit meg nem adott volna érte, ha soha nem kell tőle elválnia!
Nem várta meg amíg Sirius válaszolt. Közelebb lépett hozzá, és megcsókolta: még egyszer utoljára, hosszan és szenvedélyesen. Sírni akart, de nem tudott, visszafojtotta a könnyeit, nem árulhatta el magát, de fájt neki, iszonyatosan fájt. Pár keservesen rövidnek tűnő pillanat múlva elváltak, Remus utoljára belenézett Sirius szürke szemeibe.
- Majd találkozunk! - búcsúzott. - Szeretlek!
- Én is téged Moony! - köszönt el Sirius, majd dehoppanált.
Remus kiengedte magából a sírást: zokogva tért vissza lakásába, közben pedig az időnyerőtől nyert idő is lejárt. Ismét a Sirius nélküli jelenben volt. Újra hoppanált, és Dumbledore előtt találta magát. Az igazgató érdeklődve nézett rá.
- Sikerült elbúcsúznia?
- Igen. Nagyon szépen köszönöm! Ezt vissza is adom - nyújtotta felé az időnyerőt.
- Remus, maga még fiatal. Kívánom, hogy sokkal jobbat hozzon neki még a jövő, mint amilyen a múltja volt.

\\\...///

1998.05.02.

Remus Tonks mellett állt, és várta a végzetét. Tudta, hogy most fog eljönni, mert körülötte mindenhol robbantások szaggatták a kastély falát, sokan a mélybe estek, vagy ártások találták el őket. És valóban: egy halálfaló oda irányította a pálcáját, ahol ők voltak. Elmondta az átkát, ami Remus szemében lassított felvételben repült feléjük. Tonksra nézett, ő pedig rá. Szerette őt, és a kis Teddyt is nagyon szerette. És most nélkülük kell felnőnie, nem láthatja, ahogy kimondja első szavát, elkezdi az iskolát, ahogy leteszi a vizsgáit, az esküvőjét, semmit sem.
- Hiányozni fognak - gondolta. Az átok becsapódott. Óriási robaj, sok por.
Tonks és Teddy eltűntek a fejéből. Szerette őket, igen, de: abban a pillanatban - élete utolsó pillanatában - helyes volt, vagy nem, de Siriusra gondolt. Arra, hogy végre találkozhat vele, boldogok lehetnek, és hogy soha senkit nem fog annyira szeretni, mint amennyire őt szerette.

Sziasztok!
Ez itt az utolsó rész. <3
Nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket!
///Nonesz///