Útvesztő- Newt

A Barátom Vagy?

Másodpercekig csak a szemembe nézett és nem mondott semmit.
-felejsd el. - nyelt egyet-Lassan ideje lenne indulnunk. Nem kéne rájöjjenek, hogy itt jártunk.
-De hát még csak most jöttetek-nézett rám szomorúan Szonnya.
-1 hét múlva ugyan ebben az időben eljövünk majd megint. Igérem-mondta Neki Tommy és egy enyhe mosolyt eresztett meg felé. Még másodpercekig pihentette rajta a szemét, nagy levegőt vett és elindult az ajtó felé.

A kőfalnak dőlve kelltem fel fájdalommal a nyakamban. Össze voltam zavarodva, semmi sem egyszerű mostanában. Gondolatok halmaza, amiben elveszek. Szálak mindenfelől és néha már azt sem tudom, hogy melyikben élek igazán. Mi a jelen a jövő vagy a múlt, kik a barátaim és kik nem. Valahogyan már azt sem tudtam hogy hol vagyok, hogy mi történt mielőtt elaludtam, vagy hogy még álmodom e vagy sem. Kirázott a hideg, és hűs szellő fujdosta az arcomat. Nagyot sóhajtottam. A tenyeremet leraktam a porba, rátámaszkodtam és felnyomtam magamat álló helyzetbe. Megdörzsöltem a szememet, beletúrtam a hajamba és csípőre tettem a kezemet. 'Hol is tartottunk?' gondolkoztam. Ránéztem a balra tőlem lévő zárt kőfalakra és eszembe jutott minden. Alby megsérült, mostanra már lehet meg is halt, Minho bent maradt miatta és Tomy....oooo Tomy... Befutott hozzájuk. A hideg ellenére elkezdtem izzadni, dobogni a lábammal és idegesség fogott el, vagyis inkább aggodalom. Meghallottam a vaskerekek csikorgását és a több tonnányi kő vonszolódását a földön. Rögtön a nyílás elé szaladtam. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy mind a hárman neghaltak. Az egyszerűen csak nem lehetséges. Remegve álltam szembe a sötét folyosóval.

Nem is volt igaz. Minho és Tomy a vállukon hozták ki a még mindig eszméletlen Albyt. Hihetetlen, örömömben nevettem egyet. Tomy tényleg képes bármire. Hálás voltam neki, mert elvitt Szonnyához, mert megmentette Albyt, mert nem szegte meg az eskünket, mert élt. Amint odaértek elém átvettem Albyt a nyakamba.
-Ezt meg higy csináltátok? - néztem mind a kettőjükre egyszerre.
-El sem fogod hinni-mondta Minho mosolyogva.
-Örülök hogy jól vagytok-a szabad kezemmel megfogtam Tomy vállát.
-Én is.. - lihegte Thomas.

Fél óra múlva, amikor Alby már ágyban feküdt és a sérüléseit is ellátták a kóroncok, ültünk le a tanácsterembe. Nekem kellett levezetnem a gyűlést, ez egyértelmű volt. De olyan lelki állapottal, és a fejemben lévő zavarral ez majdhogynem lehetetlennek bizonyult számomra. Semmi más nem járt a fejemben csak az, hogy túl fogja e élni. Nem lennék képes ekkora teherrel a vállamon élni és vezetni ennyi embert? Fiút? - nem dehogyis. Gyereket. Ott álltam tizen valahányunk előtt és döntéseket kellett volna hoznom, úgy hogy jó formán az elmúlt 24 óra történései is zavarosak voltak számomra.
-Nyilvánvaló hogy meg kell büntetnünk-kiabálta Gally.
-Ugyan miért? - állt fel Minho, nagy levegőt vett. - Nektek fogalmatok sincs arról, hogy ott kint mi mit éltünk át. Ez a srác megölt egy siratót, megmentette Albyt, amikor én elfutottam. Ő viszont ott maradt. Az én életemet is neki köszönhetem. A javaslatom az, hogy futárnak kéne lennie. - leült. Voltak akik helyeselték az ötletet és voltak akik nem.
-Ugyna már pontosan erre játszik. Megszegte a legalapvetőbb szabályunkat és a többit is megfogja. - mondta Gally. Ezután hosszas vita következett,amit gyorsan meguntam. Nem érdekelt sem Gally se senkinek a negativ hozzászolása a dologhoz, a legtisztabb es leglogikusabb döntés az ha futár lesz. Meg hát eszemben sem volt máshogyan dönteni.
-Holnaptól futár leszel-szegeztem rá a tekintetemet, megtörve a percek óta tartó vitát-de egy éjszakát a tömlöcben kell töltened. - igazságos itéltnek tűnt számomra,bár volt akinek nem tetszett. Én viszont maximálisan elégedett voltam magammal. Gally kirohant a teremből maga után becsapva az ajtót. Felálltam majd körbenéztem széttárva a karjaimat.

- Ha van még valaki akinek nem tetszika döntésem az nyugodtan kisétálhat következmények nélkül.-

Tommy biztosan hálás volt a döntés miatt, nem kellett egy szót sem mondania, hogy ezt tudjam. Belül biztosan örült és csodálkozott egyzserre, bár ennek jelét nem mutatta. Amikor már senki sem tudta, hogy mit mondjon Chuck toppant be a küszöbre és felkiáltott:

- A lány felébredt! már el is felejtettem azt, hogy van egy lány a tisztáson, de hirtelen eszembe jutott minden. Én már nem vagyok tisztában semmivel sem. Chuck utána futottunk Minhóval és Tomival, a lányt a kilátó tetején találtuk meg. Mindenfélét dobált a többiekre, amit csak ért; üres dobozokat, flakonokat, gyümölcsöket. Az arca ismerősnek tűnt viszont eltartott egy kis idő mire rájöjjem hogy ki volt ő. Mereven sápadt fejjel álltam a fa tákolmány tövében. Nem akartam elhinni hogy ő volt az, akit láttam az álmomban az üvegfalon túl a szőke nővel, aki megnehezítette a gyerekkoromat. Nem velünk volt egy csoportban, nem csinált semmit velünk, nem tudott semmit rólunk, nem tudta mennyire szenvedtünk, őt nem velünk hozták, idegennek számított és mégis itt van. A kérdés csak az, hogy miért? Nem értettem. Tomyra néztem mert őt láttam mellette este viszont ő is ugyanolyan tanácstalannak látszott mint én. Felé fordultam és megkérdeztem tőle.

- Te ismered ezt a lányt?

-Fogalmam sincs arról, hogy ez Kicsoda, de ismerősnek látszik.

Közben egész végig a kiabáló új jövevényt nézte. Felmászott hozzá, elmondta neki, hogy Thomasnak hívják majd valamiért a lány abba hagyta a tárgyak dobálását. Fent beszélgettek de nem hallottuk, hogy miről. Próbáltam gondolkodni, összekötni a szálakat, hogy mi történhetett, hogy mi lehet köztük de nem volt egyszerű rájönnöm. Abban az esteben ha a lány közéjük tartozott akkor Tominak is oda kell tartoznia.Viszont ő velünk evett, aludt, edzett velünk érkezett oda. Egy másodperc alatt minden összeállt. Tomy velük volt attól a pillanattól kezdve, hogy mosolyogva beállította a fehér kártyával a szobánkba. Azon a napon lépett át a veszethez, attól a naptól kezdve az egész átverés volt. De akkor miért... miért segített mégis nekem? Mérhetetlen nagy haragot éreztem. Haragudtam rá, hogy hazudott, hogy nem mondta el az igazat, hogy titkolta. Haragudtam az egész rendszer iránt mindenki iránt hogy elhitették velem hogy ő jó és a mi oldalunkon áll. De ez nem így volt.Forrt a vérem kipirosodott a nyakam, a fejem, remegtem egyszerűen nem tudtam megszólalni. Minho értetlenül nézett rám.

-Minden rendben van haver? -

Nem akartam vele beszélni, nem is tudtam volna, így hát csak megfordultam és elsétáltam. csalódott voltam magamban, hogy ennyire hiszékeny voltam. Minden össze vissza kavargoott bennem, a fejem szét akart robbani, a kezem jéghideg volt. Nem tudtam eldönteni hogy mellettem áll hogy a barátom vagy nem. Nem tudtam eldönteni hogy jó vagy rossz, hogy én jó vagyok-e vagy rossz. Hogy most álmodok e vagy ez a valóság. A lábamba hasított megint a fájdalom amit olyan régen nem éreztem. Le kellett ülnöm, de idegességemben nem tudtam egy helyben maradni. Hátrafeküdtem, belemarkoltam a fűbe és csak szorítottam. Nem lehet, az csak szimplán nem lehet hogy azt is elveszik tőlem akiben eddig a pillanatig a legjobban megbíztam? Akivel igéretet tettünk egymásnak?
Akit jobban ismerek mint a saját szüleimet?

-------------------------->
Sziasztok, ne haragudjatok, egy kicsit megcsúsztam ezzel a résszel de remélem, hogy tetszett nektek.
Much love<3

Ps: amint lehet jövök a következővel is.