Útvesztő- Newt

Newt-4 A Sérülés

Reggel örömmel nyitottam ki a szememet, talán ennyire még életemben nem voltam boldog amióta itt vagyok. Felültem, hogy átgondoljam mi is történt velem az álmomban, de ekkor észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Chuck ült az ágyam végében, és láthatóan örült annak, hogy felébredtem. Én viszont megijedtem a váratlan vendégtől.
-Hát te?
-Csak kíváncsi vagyok, hogy álmodtál e ma éjjel az anyukádról?-igazából erre a válaszra számítottam, úgy hogy bele is fogtam a mesélésbe.
-Igen, és ez a mai más volt, vagyis mintha folytatta volna az ez előttit.-ekkor fokozódott az izgalom Chuck arcán. - Szóval, a szeme, az a gyönyönyörű szeme könnybe lábadt miközben engem nézett, bár nem tudom, hogy miért. Majd egy puszit nyomott a homlokomra. - Eközben eltűrtem a hajamat, hogyhozzáférjek.-ennyire emlékszem.-Felsóhajtottam. Újra láttam, emlékszem valamire, tudom valakihez kötni magamat. Már régóta vágytam erre az érzésre, és most végre megkaptam. Boldogan Chuckra néztem, de ő nem volt túlzottan jó kedvű. Csak maga elé meredt, és egy könnycsepp lassan végigfojt a gömbölyű arcán. Felekeltem és legugoltam elé, a kezemet a combjára tettem. - Chuck, figyelj, kijutunk innen ígérem, és az lesz az első, hogy meg keressük a szüleidet. Hihetetlenül büszkék lesznek rád elhiszed? És én is az vagyok. Nem semmi amit végigcsináltunk eddig, sokan nem is bírták, bele őrültek, te is láttad. De te és én és a többiek akik itt vannak mi mind kifogunk jutni, és ellátjuk azoknak a mocskoknak a baját akik ideküldtek. - Ekkor egy enyhe mosolyra húzódott a szája. - Na gyere, nézzük meg a zöldfült amint beteszi a lábát az útvesztőbe.

Elimdultunk a keleti kapu felé, ami még zárva volt, de George, a másik futár, zöldfül és Alby már ott voltak.
-Téged vártunk Newt. - mondta Alby.
-Hát itt vagyok. Sok sikert! - fordultam oda az újdonsült barátomhoz, utána pedig egy dühös pillantás intéztem Alby felé, de ő nem törődött vele. Ekkor elkezdett kinyílni a kapu. Ott álltam előtte, és láttam ahogy a sötétség a félelem, az ilyedség és a rettenet testet ölt, és fuvallat formájában cirógatja az arcomat. Borzalmas érzés volt. El is ment tőle a kedvem és Elhátráltam a kijárattól. Gorgék pedig elindultak. Mikor bekanyarodtak az első sarkon, és eltűntek, akkor Alby felém fordult. - Nem hiányzik?
-Mi ez? Dehogy! - ekkor kicsit elgondolkodtam...lehet, hogy mégis, hogy mégis vonz ez az egész? Hisz az elsők között voltam bent, segítettem feltérképezni az elejét, én lettem volna a futárok elöljárója ha...
-Newt? Biztos? - felkaptam a fejemet, kicsit elveztem a gondolataimban. Nem válaszoltam semmit, csak néztem Alby szemébe, ami olvasott a fejemben.
-Nem mehetsz be többet, te is tudod, lehet, hogy hiányzik, de az életedbe kerülhet.
-Tudom...-feleltem szomorúan. Tudom... Ismételtem. De a lábam már jól van.-eresztettem meg egy reményekkel teli mosolyt.
-Akkor futunk a tegnapi máglyáig. Ha előbb érsz oda, holnap te is be mehetsz, ha nem, akkor erről többet egy szót nem akarok hallani.

-Rendben... Akkor 1,2,3...ekkor elindultunk. Teljes energiámból futottam. Nagyon jó érzés volt, rég nem kapta el a hajamat a szél, rég nem simította az arcomat. Alby eléggé lemaradt mögöttem, de én csak futottam és futottam, mintha semmi tétje nem is lenne, csak szórakozásból.Szabadnak éreztem magam, mintha nem lennének körülöttem falak, se az Útvesztő, csak én és a talaj amin futok. Majd hirtelen a jobb lábam elkezdett fájni, és minden egyes lépés olyan volt, mintha tűt szúrnának belé. De már nem volt messze a cél, sőt nagyon is közel volt. Elkezdtem bicegni, sántítani, teljesen lelassultam, majd elestem. Nem bírta tovább a lábam. Átkarolva feküdtem a földön, keserű arckifejezéssel. Majd Alby utolért. - Mi történt? Mi baja a lábadnak?
-Nem tudom, feleltem. Gondolom nem bírja a terhelést....
-Sajnálom Newt, tényleg... - gugolt le hozzám.
-Én is.-sóhajtottam fel. Elnéztem oldalra a nyílás felé. Visszatért a tudatomba minden, ahogyan az útvesztő végtelensége is.