Útvesztő- Newt

Érzelmi hullámvasút

Egy szóval csak össze voltam zavarodva, de ki nem lenne ebben a helyzetben?  Mármint azért eléggé gázos, nem? - Ezzel próbáltam magamat nyugtatgatni. Mit kéne tennem....Mit? Jó akkor csak rakjuk egymás mellé a tényeket. -gondolkoztam-

Kezdjük az elején. Ott volt a kocsiban, barátok lettünk és Szonnya tetszett neki. Majd a tesztek és a futás amiután elvitték. Nyilván ott avathatták bele valamibe, de mibe? Azt mondta,hogy az az egész még csak az elsô fázis. -Olyan közel éreztem magam a megoldáshoz, pár centire, pár gondolatnyira. Becsuktam a szemet és nagyot sóhajtottam. Abban a pillanatban összeállt a kép és kinyitottam a szememet.  Szóval ô is benne volt az Útveztô tervezésében. De miért küldenének valakit a saját maga által tervezett börtönébe? Büntetés, tesztelés vagy valamilyen irány mutatás miatt? Vagy éppen azért, hogy a terhünkre legyen?  Akkor eszembe jutottak a beszélgetéseink, az igéretünk...Lehetelen,hogy az mind színjáték volt, ezt biztosra tudtam hamár mást nem is. Lehet hogy tényleg nincs emlékezete, tegyük fel,hogy elhiszem azt,amit mond. Mit vesztek vele? Semmit. Ès ha nem hiszem el ? Magamat idegesítem vele és lehet kitoloncoltatom ok nélkül. Na igen, szerintem egyértelmû melyik opciót választom...Maximum rajta tartom a szememet hátha .... De még mindig ott volt az az érv,hogy ô tette lehetové a Szonnyával való találkozásomat és ezt nem felejtem el. Lehet, hogy van egy oldala amit nem ismerek, de ok sem tudnak semmit az álmaimról mégsem gyanakodnak, mégsem kételkednek bennem. Nekem sem szabad, mindenki aki itt van együtt szenved, együtt tûr és együtt fog kijutni velem, velünk. Én vagyok a VEZETÔJÜK! Miért kételkedek ? Miért kételkednék pont most? Tomy a barátom az elsô pillanattól kezdve,amikor beszállt  abba a fekete kocsiba, ami megváltoztatta az életünket egészen addig a pillanatog amíg élünk.-

Elmosolyodtam, lehajtottam a fejemet és beletúrtam a hajamba. Felnevettem. Melegség töltötte el a szívemet, szeretet. Szeretet amit olyan rég óta nem éreztem. A mellkhasomra tettem a kezemet. Megbízom benne a végsôkig és tudtam, éreztem, hogy az életemet is odaadnám neki, hisz semmis lenne nélküle.

Felálltam,hogy megkeressem de addigra bizonyára már a tömlöcben ült.

A büntetés lejártával Minho ment érte és bizonyára már az Útvesztôben lehetnek valahol. Igen unalmas egy nap volt. A nap forrôn sütött ránk miközben a földeken dolgoztunk, de Serpenyônek szüksége volt az ùjonnan kinôtt krumplikra, mert valamilyen ùj receptet akart kipróbálni. Emlékeztem az egyik álmomból, hogy a régi szobai boltját is fejlesztette idôvel és saját készítésû ételeket is árusított a csoportnak. Sokkal drágàbb volt, de a menzai koszt a közelébe sem ért. Egyik alkalommal, több órát töltött a zuhanyzóban és a létezô összes melegvizet elhasználta, de olyan finom levest, mint akkor sosem ettem. Megért egy napot zuhanyzás nélkül. Mondjuk másnap a katonáknak nem tetszett, akik ránkadták a kis antennákat....

Este fele odasétálltam a kapuhoz. Reménykedtem, hogy nem ismétlôdik meg a múltkori eset, hogy most semmi baj nem fog történni. Megláttam a két alakot velem szemben szaladni. Elmosolyodtam. Miután kiértek , meg sem álltak de már beszèdhez is fogtak.
-Ne-Ne-ne-newt. Nem fogod elhinni,hogy mit találtunk.-Lihegte Tomy.
-Ez új, soha sem jártam ott.-hadarta Minho.- Megtaláltuk a halott siaratót és volt benne egy radar szerüség ami elvezetett minket a siratók helyére.
-Ez nekem öngyilkosságnak hangzik-a kezem libabôrös volt.
-De gondolj bele ott,ahol ôk be mi ki juthatunk.-Ebben a mondatban találtam meg az ujboli reményt. Lehet,hogy tényleg kijuthatunk?
-Összehívom a gyűlést és meglátjuk mit mondanak a többiek- mondtam nevetve- Csodálatos,csodálatos végre van valamilyen nyomunk.

Örömmel ültem le megenni az aznapi vacsorámat,viszont valami furcsa érzés fogott el. Nem tudtam,hogy mi de rossz volt a közérzetem. Nem éreztem magam biztonságban. Hiába gondolkodtam, nem voltam képes rájönni amíg oldalra nem néztem. A kapuk nem zárultak be. -Ez meg hogy lehetséges?- mereven néztem a távoli sötét sávot amíg meg nem hallottam egy siratót. Rögtön felàlltam és amilyen hangosan tudtam kiabáltam:
-Mindenki bujjon el, siratók! A kapuk nem zárultak be!- az addig ünneplő mindenki először megállt, majd akkora káosz keletkezett mint addig még soha. Thomas sötétbarna üstökét követve a kóroncházba menekültem Albyval,Chuckkal, Teresával és még pár társunkkal.  Voltak akik a kukoricásban vagy a nem leengedett dobozban próbáltak menedéket találni. Bent minden csendes volt csak Thomy gyors lélegzetvételét hallottam. Kint minden hangos volt. Kiabálások, halál előtti sikolyok, gépcsikorgások és üvöltések szűrődtek be a vékony fatálkományba. Minden egyes kiáltás után egyre jobban féltem, egyre jobban remegtem. Tudtam, hogy ha rájönnek, hogy itt vagyunk és elkapnak akkor ennyi volt, halott vagyok. Egy fa lándzsát szorongattam a kezemben, ahogy mindenki, de ugyan már mit érnek ezek annyi veszedelmes gép ellen? Mit érünk mi ellenük? De ha kell harcolni fogok ameddig csak tudok. Hirtelen az egyikük leszedte a fa tetőt, akkora könnyedséggel mintha csak egy tollat emelt volna fel. Felemeltem a fegyverem minden kétségem ellenére hisz nem volt más választásom. Lecsapott a farkán lévő fogantyúval nem messze tőlem és valakit próbált kihúzni a tömegből, de Thomas megfogta a kezét. A siratónak dobtam a lándzsámat hátha megzavarom vele vagy valamilyen segítséget nyújtok ezzel, majd Thomas felé indultam,hogy segítsek neki amikor megláttam, hogy ki is esett fogságba. Meggyorsítottam a lépteimet de már késő volt. Kiragatta a tető nélküli házból és elment.

Minden lelassult körülöttem. Minden hang elnémult és nem hallottam semmit csak a csöndet és a fejemben lévő hangot ami egye csak azt hajtogatta, hogy Alby halott.

——————————>>>
Sziasztok, elhoztam nektek a következő részt a hétvégére. Bocsánatot szeretnék kérni,hogy inaktív voltam de vizsgáim voltak és azokra kellett koncentrálnom de próbálok majd többet posztolni.

still love you sooooo much <3

Legyen szép napotok!