Útvesztő- Newt

Newt-3- Anya

Már teljesen besötédedett, csak egy fáklya adott fényt, amivel láthattuk egymás arcát. Alby ekkor elővett egy hosszabb faágat, majd meggyújtotta, és egy mágjára dobta. Örömkiáltásokat hallatott mindenki rajtunk kívül. Elmélyülten beszélgettünk az útvesztőről, a tisztásról, és az itteni életről.
-Azt mondják holnap már ki is mehetek. - mondta zöldfül, félig boldogan, félig rémülettel.-miért csinálják ezt?-gondoltam magamban. - Ez hülyeség, fakadtam végül ki. Voltam már ott, borzalmas egy hely, és egy zöldfül beküldeni oda a 2.napján a legnagyobb bököttség a világon. - a bökött szónál kicsit értetlen arckifejezése lett, de végülis nem kérdezett rá a szóra.- Mindjárt visszajövök-mondtam, majd felálltam és elkezdtem keresni Albyt.

Jó idelyig eltelt mire megatláltam a gyenge fények között, főlleg így, hogy fekete bőrszíne miatt még jobban beleolvadt sötétségbe. De végülis megatláltam.-Alby, hé Alby! Elmondanád, hogy miért küldöd be a zöldfület a labirintusba? - támadtam rá ingerülten.
-Newt, először is nyugodj le. Nincs más választásom.
-Miért nincs?
-Kevesen vagyunk Newt, ezt te is tudod, és ma, hát...
-Mi történt? És én erről miért nem tudok?
-Nem volt még alkalmam elmondani, és nem akartam most a kedvedet elrontani. Sétáljunk egyet. - Mondta majd szelíden elhúzott a az útvesztő nyílás felé. - Szóval, ma miután visszatértek a futárok George megkeresett. Találkoztak egy siratóval. - ekkor Alby arca mély undort vett fel.
-Most másodszorra, igaz?
-Igen, de ez most más volt, mint az utóbbi. Akkor csak látták, de az nem vette őket észre, de most igen. George azt mondta, hogy meg akarta őket szúrni, de nem sikerült neki. - ekkor kicsit megnyugodtam. Közben elértük a zárt kaput, és elindultunk jobbra. - Több ember kell Newt, nem mehetnek többet vissza ketten, és nem szeretnék még éveket itt tölteni. És attól még, hogy a tisztáson lévő életet kitanulja, nem tud majd boldogulni odakint. Úgy hogy holnap kimegy ő is Gorgékkal és erről nem nyitok vitát. - Ekkor elértük azt a részt a falnál, ahol a neveket írtuk fel. Az enyém is ott volt, Albyé mellett. Elgondolkodtatam, hogy beszámololjak e neki az esti álmomról, de inkább elvetettem az ötletet. Még is mit mondjak neki? Hogy álmodtam egy idegen nővel? Nevetséges.
-Én most visszamegyek, gyere majd lassan te is.
-Rendben-bólintottam, majd néztem ahogy elmegy.

Mikor már visszatért a táborba viszzafordultam a fal felé. Rátettem a kezemet a nevemre. Newt-mondtam ki halkan. Newt-ismétletem. Becsuktam a szememet és egyre jobban próbáltam kutakodni az emlékeim között, de semmi... Választ kerestem arra, hogy ki vagyok, választ mindenre, de nem találtam. Amióta ide kerültem nem nagyon gondolkodtam el ezen, lefoglalt az itteni élet kiépítése, és a kiutás. De most minden egyszerre zúdult a nyakamba. Nem tudom, hogy ki vagyok, hogy honnan jöttem, hogy kik a szüleim, nem tudok magamról semmit, csak azt, hogy Newt. Szörnyű érzés, elvágták tőlem az életem nagy részét, és milyen jogon? 2 retkes évre emlékszem mindössze, 2 évre és vagyok 18 éves. Miett azzal a 16 évvel? Mi lett az emlékeimmel? Mi lett velem? Ki vagyok én? Mi a család nevem? Kik a családom? Vannak e testvéreim?... Miért vették el ezeket tőlem? És kik egyáltalán?... És miért.... Túl sok a kérdés, túl sok a találgatás, elegem van!... Azt mondják az agy egy csodás dolog, de én egyre jobban kezdem gyülölni, hogy nincs egy kis rejtett zug, ahova elraktározta volna a multamat,azt amiért most mindemt oda adnék. Enyhén ráütöttem a kőfalra, majd végigsimítottam a nevemen. - Newt, Newt, Newt-fogott el a sírás. Teljesen kétségbeestem.  Ekkor eszembe jutott az álmom. Már nem teljesen emlékeztem rá, csak arra, hogy valamit mondott az a nő. Mit?-gondolkodtam magamban. Itt van valami, egy emlékmorzsa, egy jel. Vagy percekig állhattam ott, mire egyszerre csak sírva kiáltottam fel, az égre nézve. Tudtam ki a nő, eszembe jutott, hogy nem emlékeztem rá, pont rá, a számomra legkevesebb személyre? - Anya, anya!-dőltek belőlem a könnyek. Anya, anya, ismételte rögeszmésen, az eddig nem használt szót. Új volt kimondani. Emlékszem az arcára, tudom, milyen volt. Hihetetlen, percekkel ez előtt azt se tudtam, hogy volt édesanyám, mostmár az arcára is emlékszem. Hirtelen jött, túl hirtelen, így hát sírva indultam el a tábor felé. Egyre gyorsabbá vettem a lépteimet, a végén már futottam. Amint beértem az égő mágja mellé felkiáltottam.- Emlékszem édesanyámra!-mindenki elnémult. Rám néztek. Mi? Emlékszik? - hallottam. Alby rohant elém.
-Newt ez komoly? Tényleg emlékszel?
-Igen-mondtam sírva- emlékszem. Ekkor Alby átölelt majd Chuck, Winston, Serpenyő, George, és a többiek is. Mindenki. Elkezdtünk sírni midnanyian. Kicsit furcsa volt, de jó érzés. Mindenki most engedte ki a benne összekavarodott érzéseket, elérzékenyültünk, nem volt mit tenni ellene.

-És milyen? Kérdezte szipogva Chuck.
-Gyönyörű, barna szeme van, mint nekem, és Szőkés haja, mint nekem.-töröltem le közben a könnyeket az arcomról.
-Hihetlen, mondta Alby. Ha még valami az eszedbe jut, vagy bárki másnak, azonnal szóljatok, tudnunk kell mindent, ha valami az eszünkbe jut. Ha jönnek vissza az emlékeink, lehet azt is megtudjuk, hogy miért vagyunk itt. - mondta egyre lelkesebben. Lehet kezdhetünk okkal reménykedni.-fejezte be a mondandóját.
-Elmegyek aludni, mondtam lelkesen, majd holnap találkozunk. Szinte rohantam be a szobába, az ágyba is úgy ugrottam. Pár perc múlva pedig már az álom nyomott el.