A hűséges Hugrabugos

2. Érzelem nélkül

-Pam?- szólalt meg először Tabitha és odament az ágyhoz
Pam mozdulatlanul feküdt, pont mint Hermione a másik ágyban.

Latisha még mindig sokkosan állt, de aztán ki tudott préselni magából pár szót.
-Ő.. Pam meg...- próbált egy egyszerű kérdést feltenni
-Nem nem halt meg. Egyikőjük sem.- nyugtatta meg a gyerekeket McGalagyon professzor

Tabitha sírva fakadt a megkönyebbüléstől. A két fiú a másik ágynál szintúgy mély levegőt vett. Latisha a többiekkel ellentétben nem érzett semmit.

-A könyvtár közelében bukkantunk rájuk. Van valami ötletük, hogy miért volt náluk tükör?- kérdezte a professzor
A négy gyerek csak a fejét rázta.

-Rendben. Én visszakísérem magukat a toronyba.- mondta McGalagony a két fiúnak -Magukat Bimba professzor vezeti vissza a hálókörletükbe.-

Latisha megfogta Tabitha kezét és gyengéden elhúzta Pam mellől. A lány némán követte őt
-Életben van. Mint a többiek. Nem lesz semmi baj.- suttogta az idősebbik lánynak Latisha

Senki sem beszélt. Csendben elsétáltak a klubhelységbe, ahol a gyerekek egymást túl kiabálva szidtak különböző embereket, hogy miért maradt el a meccs. Amikor meglátták Bimba professzort, mögötte a két lánnyal, gyorsan elhallgattak.

-Gyerekek.- kezdett bele a beszédbe a nő -Újabb merénylet történt.-
A levegő megfagyott. Mindenki vissza fogott lélegzettel várta a híreket.
-Senki sem halt meg.- emelte fel a tanárnő a kezét nyugtatás képen

A diákok megkönnyebbülten fellélegeztek. Bimba professzor folytatta a beszédet, amit a gyerekek csendben végighallgattak. Mesélt az új szabályokról és betartásuk fontosságáról. Latisha már csak fél füllel figyelt a végén. A lány az ujjaival játszott a sarokban és próbálta eltüntetni a barátnője kővé dermesztett képmását a gondolataiból.

Amikor a tanár végzett, egy percig még csend volt. Senki nem tudta mit mondjon. Tabithát elkezdték nyugtatni a barátai és az évfolyamtársai. Hannah és Susan odament Latishához.

-Lati hogy érzed magadat?- kérdezte Hannah ügyetlenül
A lány felnézett a két barátnőjére
-Szerintetek?- kérdezett vissza érzelem nélkül, majd fel ment a szobájába

Latisha lefeküdt az ágyára és bámulta a plafont. Nem mozdult meg, nem csinált semmit. A levegő vétel is egy fárasztó feladatnak tűnt.
~Pam él. Nincs szükség erre. Állj fel és menj beszélni Hannahval és Susannal. Bunkó voltál velük.~ mantrázta magában, de nem történt semmi
~Legyél szomorú, vagy mérges vagy valami. Érezz valamit!~

Pár perc után feljött a szobába a másik két lány.
-Sajnálom amit mondtam.- kezdett bele Hannah
-Nem kell. Az én hibám. Én voltam bunkó. Ti csak segíteni szeretnétek csak nem tudom hogyan tudnátok.- mondta Latisha és becsukta a szemét
-Pam nem halt meg. Hamarosan újra felébred.- ült le mellé Susan
-Tudom.- fogta a fejét a lány
Rettenetesen nehéznek találta megtalálni a megfelelő szavakat.

Felkelt és elkezdett járkálni.
-Én csak... Nem tudom. Olyan mintha gyászolnék, de hát nem is halt meg! Nem is érzem magam szomorúnak! Nem érzek... semmit...- ült le a földre

-Sokkot kaptál.- mondta Susan -Ezért érzed így.-
-Olyan fura. Olyan dèja vu érzésem van. Mintha már egyszer meghalt volna valakim...-
-Ez normális.- nyugtatta Hannah

Latisha körbenézett a szobába és megakadt a szeme az utazóládáján. A láda nyitva volt és kilátszódott belőle pár színes zokni. Azok a zoknik, amiket még előző évben Pam adott neki.

Latisha végre elkezdett sírni. A másik két lány átölelte.
-Annyira ijesztő volt.- motyogta halkan -Meghallhatott volna. Nem is tudjuk miért élte túl...-
-De túl élte és ez a lényeg. Figyeld meg hamarosan visszajön és újra nyafogni fog a házifeladatok miatt.- nevetett Hannah

Miután Latisha valamennyire lenyugodott visszamentek a többiekhez. Sokan bíztatóan biccentettek mások megálltak és mondtak egy két szót. Tabithával nem tudtak beszélni, mert ő már elment leveket írni a szüleinek.

A hangulat elég sokáig halott volt és kellemetlen, pont, mint legutóbb amikor bejelentették, hogy az ő házukból dermedt valaki kővé. Ez egész eddig így ment amíg Cedrik fel nem állt az asztalra.

-Kérlek figyeljetek rám!- mondta hangosan, hogy mindenki hallja
Miután minden figyelem ráirányult folytatta.
-Már kettő diák vált kővé a csapatunkból.- erre mindenki szomorúan bólintott -DE mindketten túl élték! Ezt ne felejtsétek el! Lehet bezárják az iskolát... Benne van a pakliban, de nem biztos! Ne szomorkodjatok! Végül is mi hugrabugosok vagyunk, nemde? Pozitívak! Úgyhogy szedjétek össze magatokat és segítsünk a tanároknak és diáktársainknak, hogy ne történjen még ilyen!-

A végén mindenki tapsolni kezdett. A beszéd nem oldott meg minden problémát, de segített az embereknek összeszedni magukat. Még Latisha is halkan tapsolt a végén. Ezek után a diákok próbálták fent tartani a jó hangulatot. Érezhetően erőltetett volt, de jobb volt, mint szomorkodni.

A vacsorát most kivételesen mindenki fent fogyasztotta el. A tanároknak még meg kellett szervezniük a felügyelést, addig meg ezt tűnt a legkézenfekvőbb dolognak.

A gyerekek szépen lassan eltűntek a szobájukban és a klubhelység kezdett kiürülni. Már csak pár idősebb diák beszélgetett halkan, amikor Latisha is úgy döntött, hogy elmegy aludni.

Az elalvás nem ment könnyen. Akárhányszor becsukta a szemét látta a kővé dermesztett Pamot. Amikor elaludt, álmában sikolyokat is hallott, de reggelre már nem emlékezett semmire.

---

Az elkövetkező napokban minden úgy történt, amit Bimba professzor elmondott. A tanárok és a prefektusok kísérték a diákokat egyik teremből a másikra. Már nem lehetett csak úgy kimenni az udvarra, annak ellenére sem, hogy egyre jobb idő lett.

Latisha gyógynövénytanra tartott, amikor eszébe jutott valami. Eddig nem is beszélt Dracoval.

Amikor odaért már a fiú ott volt és biccentettek egymásnak. Latisha nem kezdeményezett beszélgetést és teljesen meglepődött amikor Draco megszólalt.

-Hallottam mi történt a barátoddal. Sajnálom.- mondta de nem nézett a lány szemébe
-Köszönöm, de majd jobban lesz ha megnőnek a növények és meggyógyíthatják őket.-
-Aha.. Mondtam párszor, hogy támogatom ezt a dolgot és még mindig úgy gondolom, hogy nem érdemlik meg a sár.. a mugliszületésűek, hogy itt legyenek, de nem gondoltam volna, hogy valamelyik barátodnak baja esik.-
-Ez kedves tőled Draco.- mondta mosolyogva Latisha
-Kedves? Most mondtam, hogy felőlem minden mugli ivadék meghalhat. Ez hol kedves neked?- háborodott fel a fiú de Latisha ezen is csak nevetett
-Jól van bocsánat, hogy kedvesnek hívtalak. Többet nem csinálom.-

Latisha ez után kicsit elkomorodott. Már nagyon hiányzott neki Pam pedig alig telt el pár nap. Fogalma se volt, hogy bezárják-e az iskolát vagy mi fog itt történni. Ahhoz meg semmi kedve nem volt, hogy otthon kelljen tanulnia a szüleivel távol az igazi otthonától és barátaitól. Észre se vette, de pár könnycsepp végig folyt az arcán.

-Neki ne állj sírni, mert akkor esküszöm új társat kérek magamnak.- mondta Draco és tett oldalra egy lépést
-Nyugi nem fogok sírni.- nevetett Latisha és letörölte a könnyeit -Csak nem akarom, hogy bezárják az iskolát.-
-Az tényleg nem lenne a legjobb. Az lenne a jó, ha normális igazgatónk lenne nem egy szenilis, vén, bo...- a lány egy pillantással elhallgattatta
-Ha másik igazgatónk lenne, ezt akartad mondani ugye?- tette fel a költői kérdést Latisha
-Persze...- sóhajtott Draco

---

Helló mindenkinek!
A fejezet eleje szomorú volt (vagyis hát próbáltam azzá tenni, de ez a legelső alkalmam, hogy belemegyek depresszióba és mély szomorú érzelmekbe) de a vége pozitívabbra sikeredett.

Az eredeti történetben Hermione mellett egy hollóhátas lány dermedt kővé, de úgy gondoltam ezt át alakítom, mert amúgy belefér a történetben (ezt csak azoknak írom, akik csak a filmeket látták)

Legyen mindenkinek szép napja!

Szó szám: 1155