our eclipse

Part 29

A fájdalom ami szinte széttép, a szíved darabokban és az elviselhetetlen hiány uralkodik a tested és lényed felett. Tudatalatti kapcsolatba kerülsz valakivel és, ha ez megszűnik a világod teljes egészében összeomlik. Elég akár egy szó, egy cselekedet, vagy nézés és mindennek boldogságnak vége.

Hiba. Mindenki hozhat rossz döntéseket az életben és nyilván, vannak olyanok amiket meg lehet bocsátani, vannak amiket pedig nem. A második esély fontos, de egyértelmű, hogy nem lesz minden olyan, mint azelőtt. A kialakult kapcsolat vagy bizalmatlan lesz, vagy mindennél erősebb.

Annyi érzelem kavarog bennem, azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik ilyen. Kérdések százai másodpercenként futottak át az agyamon. A szívverésem a légzésemmel együtt felgyorsult, de mégis úgy éreztem, mintha fulladoznék. Teljesen elfehéredtem, és egyre inkább az ájuláshoz jártam közel. Mert megláttam őt.

- Mi? - csak ennyit bírtam kinyögni, mivel azonnal elvesztem a gyönyörű kék szemeiben. Olyan érzés volt, mint amikor elsőnek néztem íriszeibe. Zavarba ejtő és észveszejtő.
- Magatokra hagyunk titeket. - simította meg apám a vállamat, amire összerezzentem, de bólintottam, majd a család kivonult. Még mindig sokkos állapotban voltam és próbáltam felfogni, hogy mi is történik valójában.

- Hogy vagy? - törte meg egy kis idő után a csendet a fiú.
- Mit akarsz, Dra... Malfoy? - javítottam ki magam gyorsan, ami neki is feltűnt és arckifejezéséből ítélve nem igazán tetszett neki.
- Téged. - jelentette ki egyszerűen, a gyomrom egyből összeugrott. Apró lépésekkel közeledni kezdett és arcom felé nyújtotta kezét, hogy megsimítson, de elléptem tőle.
- Komolyan kérdeztem. - forgattam a szemeim.
- Komolyan válaszoltam. - vágta rá. - Hiányzol, Asterin. - a nevem olyan szépen csengett a szájából, mint még soha.

Még több lépést tett meg irányomba míg nem a testem a falnak nyomódott, ezzel megakadályozva engem a további hátrálástól. Őt még ez sem állította meg és vészesen közeledni kezdett felém. Jobban összehúztam magam, tekintetemet egyenesen a földre szögeztem, amikor megéreztem orromban a kellemes illatát. Mozdulni sem mertem, mert féltem, hogy hozzáérek. Leheletét éreztem bőrömön, mire testemen végigfutott a hideg.

- Mit művelsz? - magam se voltam biztos benne, hogy ezt tényleg kimondtam.
- Tudom, hogy én is hiányzok neked. - magabiztos beszéde miatt méginkább legyengültem, mert mindketten tudjuk, hogy igaza van.

Fejemet felemeltem. Olyan közel állt hozzám, hogy ajkaink szinte súrolták egymást. Próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, hogy véletlen se nézzek a szájára, mivel nem tudhatja meg, hogy mennyire vágyom rá. Az ő tekintete viszont váltakozott ajkaim és szemeim között. Résnyire kinyitotta száját, majd megnyalta, amire már nem bírtam visszafogni magam, muszáj voltam ránézni. Ettől csak erőre kapott és ha lehet, még ennél is közelebb hajolt.

- Mi lesz Astoriával? - ugrott be hirtelen az elválásunk egyik oka.
- Nem érdekel Astoria! - emelte fel a hangját. - Nem érdekel senki más, csak te! Olyan régóta csak te... - végét már suttogta.

Úgy éreztem testem feladja a szolgálatot és elveszítem az eszem amikor megéreztem a puha ajkait az enyémeken. Akaratlanul is egy megkönnyebbült sóhaj szaladt fel a torkomból, mire ő belemosolyodott a csókunkba. Karjait derekam köré fonta és testünket összepréselte. Kezeimet automatikusan vezettem selymes hajába és óvatosan rámarkoltam, mire ő is morgott egyet. Levegőhiány miatt kénytelenek voltunk elszakadni. Lihegve döntöttünk egymásénak a homlokunkat. Úgy éreztem visszatért belém az élet. Mintha, újra levegőhöz jutnék. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire fájdalmasan hiányzott.

- Összetörtél. - suttogtam és fejemet újra lehajtottam. Akármennyire is akartam őt, szakított velem.
- Tudom.
- Nem bíztál bennem. - folytattam és hangom elcsuklott.
- Tudom.
- Hittél neki. - szemeimbe könnyek gyűltek.
- Tudom.
- Lecseréltél rá.
- Tudom. - sóhajtott. - És azt is, hogy erre nincs mentség. Utáltam a tudatot, hogy valaki más nézett rád úgy. Valaki más ért hozzád. Annyira kikészültem, és hülyeségeket mondtam ahelyett, hogy meghallgattalak volna téged. Előbb beszéltem, minthogy gondolkoztam volna. Minden egyes kibaszott nap kínszenvedés volt nélküled. Nem tudtam gondolni, csak rád. Másban kerestem a boldogságot, amit nem leltem... Aztán egy nap, apád az ikrekkel együtt keresett fel és elmagyarázott mindent. Máig olyan hülyének érzem magam...

- Mert az is vagy. - vágtam közbe halkan.
- ... Hogy képes voltam egy ilyen lányt, mint te, eltaszítani magamtól. - folytatta. - Asterin, te vagy a legfontosabb ember az életemben. Mindennél jobban szeretlek!
- Én is szeretlek! - néztem fel rá.

Szemei felcsillantak a boldogságtól. Újra megcsókolt, de ez másabb volt. Megkönnyebbült, boldog és szenvedélyes.

Mire észbe kaptam, Draco már a kezemet fogta és a lépcsőn vezetett fel. Különböző szitokszavak hagyták el a száját, amiért nem találta a megfelelő szobát.

Aznap éjjel nem sokat aludtunk. Az eddiginél is közelebb kerültünk egymáshoz és a kapcsolatunk mindennél szorosabb lett. Közben észre sem vettük, hogy Karácsony van. Életem legszebb és legboldogabb Karácsonya.

Író:
Hogy tetszik? <3
Szavazzatok és kommenteljetek!