our eclipse

Part 31

A Weasley családnál eltöltött Karácsony tökéletes. Sokkal tökéletesebb, mint a vérszerinti anyámmal. Az inkább kínszenvedés, mint Karácsony. Folyton a megfelelési kényszer volt a nyakamban. Abban a három napban az volt a legfontosabb, hogy tökéletes családnak tűnjünk a rokonok szemében. Pedig kicsit sem voltunk azok. Ha valaki kellően megismert minket, ezzel pontosan tisztában volt.

Apámmal sem volt mindig tökéletes a kapcsolatom. De vele azért jobban összhangban voltam, mint anyámmal. Tudtunk kommunikálni veszekedés nélkül is. Ennyi nekem pont elég volt. Most viszont, már szívesebben, sőt, akarok is vele beszélgetni.

- Rendbe jöttek a dolgok közöttetek? - kérdezte tőlem apám, mikor leültünk a kanapéra és lecsendesedett a család nyüzsgése. Draco és az ikrek eltűntek, de most nem volt erőm ezzel foglalkozni.
- Úgy tűnik! - mosolyogtam rá őszintén.
- Hála Merlin! Sosem láttalak még ezelőtt ilyen boldognak, mint vele. Draco egy rendes fiú és nagyon illik hozzád.
- Örülök neki, hogy ti is ilyen jól kijöttök egymással! - válaszoltam. - Sokat jelent nekem.
- Ugyan már! Hisz ez természetes! - karolt át.

- Anyám nem így reagálna. - suttogtam szinte alig hallhatóan.
- Anyáddal feltehetőleg minden mértékben megszűnt a kapcsolatunk. Azt hittem örülsz neki!?- nézett rám kérdően.
- Örülök is neki! - vágtam rá. - Csak néha elgondolkodom, hogy is jutottunk el idáig.
- Elvakították a nézetei. - sóhajtotta. - Csak a saját feje után ment.
- Azért jó, hogy kiálltál magadért! - mosolyogtam rá.
- Tudom! - viszonozta gesztusom elégedetten.

- Mister Sky! - jött be a nappaliba Fred és mögötte George. - Elrabolhatnánk egy kicsit a lányát?
- De csak ha nagyon vigyáztok rá! - fenyegette meg őket.
- Jobban, mint a szemünk fényére! - nyújtotta felém a kezét a vörös, amit egy nevetés kíséretében el is fogadtam.
- Mint mindig! - helyeslett George is.
- Komolyan gondoltam, amit mondtam. - suttogta fülembe az egyik iker, miközben egy pulcsit nyomott a kezembe és húzni kezdett ki a házból.
- Tudom, Fred! Tudom! - néztem rá mosolyogva.
- Lumos! - vették elő a pálcájukat, hogy a korom sötétben el ne essünk. Magamat ismerve, a saját lábaimban képes lennék elbotlani.

Amikor együtt korcsolyáztunk az ikrekkel, sok idő után először nevettem felszabadultan. Önmagamat adhattam, nem kellett megjátszanom magam. Azóta a kapcsolatunk irtó kevés idő alatt is rohamosan javulni kezdett. Befogadtak, mint új testvérüket és ezért nem lehetek nekik elég hálás.

- Min gondolkodsz? - kérdezte a Fred, kibillentve ezzel engem a gondolataimból.
- Azon, hogy hová visztek! - vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Meglepetés! - szóltak rám egyszerre.

Pontosan abba az irányba haladtunk, mint tegnap. A tó felé, ahol hárman együtt töltöttük a délutánt. De még mielőtt elértük volna a lehetséges úti célt, megállítottak egy öreg fűzfa alatt, aminek levelei már a földig értek.
- Nox! - mondták az ikrek, mire a pálcájuk fénye eloltódott.
- És most? - kérdeztem.
- Innentől az enyém vagy. - szólalt meg egy hang mögöttem és két kéz fonódott a derekam köré.
- Csak lassan, gyerekek, felöltözve is dermesztő hideg van, nem hogy ruha nélkül! - még szerencse, hogy sötét volt és nem látták az elpirult arcom.
- Köszi, fiúk! Gyere velem Hercegnő! - ujjainkat összekulcsolta, majd húzni kezdett a nádas irányába.

A sötétben egyedül biztosan féltem volna, de Draco mellett biztonságban éreztem magam. Ahogy mindig. Nem számít, hányszor veszünk össze, hányszor vagyunk féltékenyek, hányszor kiabálunk egymással. Csak az a lényeg, hogy egymás nélkül képtelenek vagyunk élni.

Miután a nádas réteg közötti kis résen áthaladtunk, a szemeim elé tárult a tó. A Hold fényét visszatükrözte a nyugodt víz, ezzel megvilágítva a környéket. A parton megláttam egy félig fedett pavilont, amihez rózsaszirom ösvény vezetett és lebegő gyertyák ezrei vették körül.

Csodálkozva indultam el a kis úton. Benne találtam egy kis asztalt székekkel, rajta telis-tele a kedvenc édességeimmel és egy üveg mézborral. Nem sokkal arrébb, a közvetlen parton egy nagy és kényelmes hintaágy állt, puha pokrócokkal és párnákkal.

Kérdően fordultam Draco felé, de az arcomon levakarhatatlan mosoly ült.
- Tetszik? - szólalt meg félénken.
- Nincsenek rá szavak, mennyire. - borultam a nyakába és szorosan megöleltem.

Boldogan fogyasztottuk el az édességeket, majd a hintaágyon helyezkedtünk el. Felszabadultan nevettünk és beszélgettünk. Az életről, a csillagokról, a holdról, rólunk. Egyszóval, mindenről.

- Asterin! - simította meg az arcomat gyengéden. - Tudom, hogy amit tettem az megbocsájthatatlan bűn és ennyivel nem tudom jóvá tenni. De ígérem, minden egyes nap küzdeni fogok azért, hogy egyszer megbékélj és újra minden rendben legyen közöttünk. Mert te a legjobbat érdemled, amit meg is fogok neked adni. Te vagy számomra a legfontosabb ember az egész világon! Érted kelek fel reggel és te vagy az utolsó gondolatom este. Miattad érdemes élnem. Rád van szükségem, hogy teljes életet éljek. Nélküled nem lehetek boldog... - a zsebében kezdett kutakodni egy kis doboz után. Kinyitva felém tartotta és megláttam benne azt a gyűrűt, amit nyáron kaptam tőle. - Megtisztelnél azzal, hogy a barátnőm leszel? - kérdezte. - Egyenlőre. - tette hozzá halkan.
- Igen, Draco, leszek a barátnőd!- válaszoltam hezitálás nélkül. - De mi az, hogy egyenlőre?
- Idővel össze akarom kötni veled az életem. Azt akarom, hogy te legyél a gyerekeim anyja! - szívet melengető mosollyal húzta fel az ujjamra az ékszert és egy lágy csókot nyomott a számra.

Vele akarom megosztani az életem minden percét, akár legyen az boldog vagy szomorú.

A lelkünk összetartozik és ezt semmi sem tudja szétválasztani.

Ő a boldogságom okozója.

Vége

Író:
Elérkeztünk a történet végére. Nagyon köszönöm az eddigi nézettséget, szavazatokat, kommenteket és véleménynyilvánításokat. El sem tudjátok hinni, mennyit jelent ez nekem.  Remélem ez a rész/történet is elnyerte a tetszéseteket és elégedettek vagytok a végével. Ha valami kérdés, kérés vagy bármi van, nyugodtan írjatok.

~B