A Védelmező 2 - Az android lánya

14. rész Titkolt rejtély

Az elmúlt két hónap alatt nagyon jól éreztem magam itt Karáéknál. Na és persze ebben a titkos kis relytekhelyen amit most már szinte otthonunknak hívunk. Már be is rendeztük kényünk kedvünk szerint. Mondhatnám, hogy ezt a napot semmi sem ronthatja el ám mióta felébredttem szédülés és kisebb hányinger kerülget. Ezért jobbnak gondoltam miután a még mindig durmuló androidomnak elkészítettem a reggelit, hogy kiülök a hátsó teraszra friss levegőt szívni. Eközben gondoltaimat mindvégig a honvágy tekervényes szálai gabalyítják be. A híd, az örs, Hank, Sumo, Mia és még a detektív is hiányzik. Ez a két év jócskán megváltoztatta az életem, szerencsére a jó irányba. Nem tudom mikor mehetünk vissza. Michael lefogadom, hogy nem adta fel az utánunk való kutatás így ha vissza mennék biztosan a nyomunkra akadna.

-Szép jó reggelt. Itt vagy, már az egész lakásban kerestelek. - nyom egy apró csókot az arcomra az ágyból nem rég kikelt párom.
-Nem jössz reggelizni? - néz a konyha irányba.
-Nem, most nem vagyok igazán éhes de te menj csak. - intek befelé.

Meg győződve róla, hogy most nem szeretnék vele tartani egyedül indul elfogyasztani amit készítettem neki.
Nem tudom egészen mi lehet velem, talán csak a környezet változás okozhatja vagy a megint feltörekvő túlzott aggodalmam. Hirtelen megszólal a csengő aminek a dallama egészen nyugtató, de most annyira váratlanul ér, hogy a szívem majdnem kiugrik a helyéről.
Kíváncsan nyitom ki az ajtót a látogató előtt. Egészen meglepve szemlélem.

-Hadnagy!?
-Jó reggelt kedves. Elég rég nem hallottam rólatok. Markus nélkül pedig nem is tudtam volna meg, hogy itt vagytok. - kedvesen megölel majd elsétál az autójáig.

Kinyitja az ajtaját és egy ismerős szőrgombolyag ugrik ki rajta immár kicsit nagyobb méretben. Amint tekintete találkozik velem azonnal el kezd felém rohanni, hogy a nyakamba ugorhasson. Annyira örül a viszont látásomnak alig bír magával.

-Mia, szia, de nagy lettél. - veszem szemügyre a felcseperedett kutyát akit Hank gondjaira bíztam mikor elmentem.
-Nem volt gond vele?
-Nem nagyon csak hiányoztál neki, amúgy nagyon szófogadó volt.

Mia először engem majd Connort veszi célpontjául aki még meglepettebb arckifejezéssel figyeli az előttem álót mint én pár percel ezelőtt.

-Apa? Te hogy...?
-Jaj ne vágj már ilyen képet, inkább gyere ide. - az ajtóban állót vállánál fogva magához húzza és szorosan átöleli.
-Tudom, hogy önálló életet kezdtél meg minden de nem gondolod, hogy ez a vénember majd halálra aggódta magát miattatok?

Össze ráncolja szemöldökét komolyabb hangszínt felvéve.
Connor jóformán szóhoz sem tud jutni annyira zavarban van.

-Én..
-Figyelj, legközelebb azért szólj, hogy minden rendben. Oké?
-Rendben.

Annyira aranyosak, tényleg nagyszerű apa fia páros. A hadnagy már nem is mérges inkább kíváncsian kémlel befelé a házunkba.

-Meg sem mutatod ezt a szép helyet ahol laktok?
-De gyere be. - most már ő is nyugodtabb ahogy felé eresztek egy bíztató mosolyt.

Ameddig ők körbe járnak mindent én elvonulok Miával le a stéghez bele lógatom a lábam a vízbe így csökkentve testhőmérsékletem. A személyiségre viszont semmit sem változó kutyus azonnal bele veti magát a hullámok közé, mit sem törődve a mélységgel. Fél órába sem telik mire csatlakoznak hozzám. Azonban Connor arca nyugtalanságról árulkodik ami engem is el kezd aggasztani. Kérdőn tekintek rá.

-A kapitány hívott, Detroitba kell mennünk.
-Hogy hogy, hisz két hónapig senki sem keresett minket. - értetlenkedem szavai után.
-Nekem sem mondott sokat... Csak én megyek. - megnyomatékosítja mondata végét.
-Tudok magamra vigyázni. Ha kell álcázom magam.