A Védelmező 2 - Az android lánya

18. rész Végre tartozni valahová

Emili szemszögéből

-Ne állj, az istenit!

Toporzékolok mérgesen az előttem elsuhanó buszom láttán amit sikeresen lekéstem a héten már másodszor.

Miért ma, pont ma?

Így gyalog vágok neki több mint tizenöt kilóméteres sétámnak kicsit sem átkozva magam a tegnap esti későn lefekvésemért. Természetesen akkor kell komoly csetbeszélgetésbe bonyolodnom drága barátnőmmel amikor másnap tudom, hogy matek dolgozat lesz.
Már épp egy útelágazáshoz érek mikor egy recsegő motor hangja készül beszakasztani dobhártyám.
Természetesen mögöttem áll meg. A zaj alapján ítélve nem egy mai darab.

-Héj kislány ne vigyelek el!? - szólít meg túlkiabálva a saját járművét.

Megfordulva szembetűnik a fehér haja amit meg meg borzol a gyenge szél. A korombeli fiú vigyorogva néz végig rajtam ahogy tekintetem találkozik az övével. Valami megfog benne, igazából nem is tudom mi.

-Rendben. Egyébként Emili. - válaszolom szűkszavúan és felpattanok mellé.
-Adam...

Először meglepve veszi tudomásul hogy útitársra akadt majd nem szólva többet elindulunk.
A szüleim most biztosan azt mondanák megőrültem, hogy egy idegennel motorozgatok de úgy érzem nem olyan mint a többiek.
Annyira el révedek gondolataimba amint a kisváros utcáit rójuk. Élvezem ahogyan a szél belekap barna hajzuhatagomba és szerteszét repíti. Eközben viszont eszembe ötlik, el felejtettem neki mondani, hogy hova is tartok pontosan. Míg nem ismerős részére érünk a városnak. Egy könnyed fékkel leparkol a sulim előtt amitől én persze majdnem előre bukom. Megtámasztva vállával lesegít a járművéről.

-Ha rá érsz, suli után bemutatnám a barátaim. - támaszkodik a kormányra dőlve.

Egy gyenge bólintást intézek irányába, ő meg széles mosollyal beizzítja a motort és hatalmas benzin felhőt hagyva maga után elillan. Csak pislogok amíg magamhoz nem térek.

-Wáo ő... Annyira.. - az izgalomtól remegő kezemre tekintek amin okosórám késést jelez.
-A fenébe elkések! - szaladok fel a már megszámlálhatatlannak tűnő lépcsőkön.

Bár jobb lenne ha be se mennék úgy is elkezdődött az óra.

Járkálok fel alá az osztálytermem előtt. Végül bizonytalanul kopogok be ám nem kell sokat várnom mire beengednek.

-Emili Anderson, még pont jókor, üljön le.

Vet rám szúrós tekintetet drága tanárnőm akit mellesleg kinem állhatok. Olyan gyorsan akarja belénk tukmálni az egyes anyagrészeket, hogy én alig győzök néha levegőt venni. És méghozzá szigorú is, de most valahogy mintha jó kedvében lenne. Ha ez nem így lenne már az igazgatónál kötöttem volna ki a sokadik késés miatt. Bár ez még csak a második volt és én arról még aztán végképp nem tehetek, hogy az ő órái az elsők. Én minden magamtól telhetőt megteszek, hogy beilleszkedjek de tényleg ám ez az új suli. Az előzőt sem sikerült megszoknom, sem időm sem kedvem nem volt. Anyáék az incidenst követően jobbnak látták, hogy Detroit városától távol kell maradnom, a kíváncsi szemek így is majdnem ránk szegeződtek. Nem tudom mi az amitől ennyire meg akarnak védeni.

-Anderson... - köszörüli meg torkát rabszolga hajcsárom, hogy koncentráljak a dolgozatra.

-Oh persze sinus cosinus tétel. Mi szükségem van nekem erre az életben?
-Hogy mondta Anderson? - förmed rám székéből kissé megemelkedve tanárnőm.

-Semmi..

Rázom meg a fejem és bele mélyedek a számok rengetegébe. Fél órán keresztül szenvedek akárcsak egy végét járó hátára fordult bogár. A tíz feladatból eddig csak négyet sikerült megoldanom ami kellően aggodalomra ad okot.