A Védelmező 2 - Az android lánya

2. rész Célkeresztben

Reggel Hank már türelmetlenül vár minket mikor oda érünk.
A gyakorlótéren nincsenek sokan bár ez nem meglepő egyvalakit leszámítva.
Ahogy haladunk előre feltűnik, hogy egy fiatal hölgyel beszélget, szinte velem egy idős.

Azt hittem hogy csak mi leszünk itt.

-Connor ő kicsoda? - kíváncsian tekintek rá de mintha meg sem hallott volna.
-Samantha de régen nem láttalak! - üdvözli kitörő örömmel.
-Connor, örülök hogy megint találkozunk! - mosolyogva a nyakába ugrik ám ahogy találkozik a tekintetünk a vidámsága is alább hagy.

Valamiért ebből azt szűröm le nem leszünk a legjobb barátnők, ám ne itéljek rögtön.

-Vivien ő itt egy régi jó barátom Samantha, Samantha ő itt a menyasszonyom. - mutat be minket egymásnak.

Mosolyogva kezet nyújtok neki mire rá szánja magát hogy kezetrázzunk, majd magára erőltet egy kínosan széles vigyort a ruzsos ajkai alól amitől kicsit megszineződik a fogsora.
Amint teheti rögtön a párom fele fordult akit épp egy beszélgetés közben zavar meg.

-Connor nem is mondtad hogy megnősülsz! Gratulálok! - karol bele a karjába eközben teljes figyelmét neki szenteli.
-Köszönjük. - rá majd jókedvűen rám pillant.

Samantha amint érzékeli azonnal elkezdi húzni a lőtér irányába.

-De elég is a sok csacsogásból, nem ezért jöttünk ide!

Aggódva figyelem ahogy sétálnak előre, ő pedig egy percre sem engedi el Connort.

-Nyugalom, biztos lehetsz benne, hogy a fiamnak te vagy az egyetlen.
-a hadnagy lépdel mellém, ő is követi az elöttünk haladókat.

Amikor beérjük őket szembetűnik hogy a kis nőszemély bajlódik a megfelelő fegyver kiválasztásával.

-Ne segítsek? - kérdezem tőle.

Megpóbálok a lehető legbarátságosabbnak tűnni.

-Hm... Ja nem, köszönöm. - kivillantja még mindig rúszfoltos fogsorát.

Azzal megragad egy nála majdnem fél centivel hosszabb, ha jól olvastam le AWM nevü fegyvert. Aztán hátat fordítva nekem lilára színezett hajkoronájával ami mellesleg majdnem az arcomba csapódik dölöngélve a súlytól a célzó felülethez sétál.

Mit akar ezzel elérni mert Connort a gerincferdülés biztosan nem nyűgözi le.

Kuncogok azután én is elveszek egy megfelelő méretű célzóeszközt.
Viszont mintha Samantha meg hallotta volna hogy jót szórakozok rajta bosszúsan össze ráncolja a szemöldökét aztán mint az elesett bárány rögvest segítségért rival.

-Coni nem tudnál nekem segíteni, kissé elakadtam.

Olyan nyájasan és szempilla rebektetve ejti ki ezeket a szavakat hogy egyből felfordul a gyomrom ha csak rá nézek.

-Természetesen.

Persze egyből a segítségére siet, Connor nem látod hogy csak hízeleg... és mi az hogy Coni, ne becézgesse.

Szomorúan nézem ahogy megfogja a kezét majd a megfelelő szögbe és pozícióba helyezi.
A lilahajú örülve sikerének diadalmas mosolyt küld felém azután figyelmét vissza irányítja rá.
Nehezen leveszem róluk a tekintetem, megtöltöm a tárat, bebisztositom és fel készülök a lövésre meg reményeim szerint a sikeres találatra.
Ám nem tudom kiverni a fejemből amint Samantha incselkedően kacarászik a leendő férjemmel.

Ne hagyd magad, koncentrálj.

Ekkor valamilyen oknál fogva félbeszakad a nevetés. Közelgő léptek zaja kelti fel a figyelmem, azután mögöttem fejeződnek be. Nem fordulok hátra próbálok koncentrálni azonban kizökenek mikor egy kéz az enyémhez ér és a táblát veszi célba.

-Had segítsek. - a fülemhez hajol, halkan belesuttog.

Nem tudok megszólalni legalább is így nem megy.

-Connor hiszen nem Samanthának kellene segítened?
-Elboldogul. - rá pillant majd vissza rám.
- Most!

Meghúzom a ravaszt... pár centivel a közepétől ér célt a lövedék, kis lyukat hagyva maga mögött.

-Sikerült, sikerült! - szorítom magamhoz öröm ittasan.
-Örülök hogy... örülsz de ne szoríts ennyire. - nyöszörgi fájdalmasan vigyorogva. Habozva elengedem.
-Szép lővés Vivien, magam sem csinálthattam volna jobban. - dicsér meg Hank.

Samantha közelebb lépdel, szúrós tekintete végig az enyémbe mélyed majd arckifejezése teljesen más álruhát ölt.

-Úh... a vállam, nem tudom mozgatni, biztos meghúzhattam valahogy. - szorítja az ellenkező kezével az általa sérültnek állított részt.

Connor oda megy hogy közelebbről megnézhesse a kis sérültet.

-Enyhe ficam de nem komoly, szeretnéd ha haza vinnénk?
-Nem szükséges, ám ha ragaszkodsz hozzá... áu.

Figyelme felém vándorol, győzedelmes vigyorát rám vetíti aztán körbe kémlel hogy csak én láttam mindezt.

- Még nincs vége szöszi. -suttogja majd követi társam a kijárathoz.

Csendben balagok utánuk, hallva minden egyes kuncogást és megjátszott nyöszörgést.

Miért érzem azt, hogy a csata csak most kezdődik.