A Védelmező 2 - Az android lánya

15. rész A csoda és a lehetetlen

Connor feszülten figyeli az utat, egész idő alatt és túlzottan beszélni sem beszél velem. Aggaszt, hogy ennyire csendes. Mi az amit tud és nem mondja el. Bár mindig jó oka van rá de ez nem a megfelelő alkalom. Én is ideges vagyok akár csak ő, már reggel óta. Nem elég ez az émelygés még az a bizonyos piros betűs nap sem jött el. Így gyanakvásomat még jobban abba az irányba tereli.

Nem.... az nem lehet, vagy mégis?
Annyira jó lenne...

A természet jobban mondva Kamski nem úgy alkotta az androidjait, hogy képesek legyenek még erre is. Ha erre képes is lett volna még nagyobb káoszt robbanthatott volna ki, mint ami a közelmúltban történt. Pedig az is elég nagy előre lépés volt, hogy a mesterséges intelligenciát ilyen tökélyre fejlesztette.
Bár nagyon de nagyon vágyom egy gyerekre tudom, hogy ezt csakis örökbefogadással vagy mesterséges megtermékenyítés útján érhetjük el. És nem is tudom mit szólna az ötletethez Connor, túlzottan nem beszéltünk erről a témáról. Talán mert mindkettőnk tudja, hogy ez nem lehetséges. Mindkettőnk félt a témától és, hogy megbántja a másikat vagy, hogy nem is érdekeli.

-Itt vagyunk, gyere. - nyitja ki nekem a kocsi ajtót.

Nem tétovázva becsenget amint a fém ajtóhoz érünk és kissé türelmetlenül vár. Csodálkozva vesszük tudomásul, hogy nem Chloe nyit nekünk ajtót hanem egy közép koru nő, aki egyáltalán nem ismerős. Viszont az ő arcáról semmi meglepetség nem vehető le sőt mintha pontosan tudta volna, hogy jövünk. Egy szó nélkül beenged és mi besétálunk a már ismerős helyre.

-Kérlek gyertek utánam.

Hosszú fekete haját kontyba tűzi ahogy halad előre. Vékony lábai egy percre sem állnak meg. Szemét szemüveg takarja amin megcsillan a fény és még tekintélyesebbé teszi kékes zöld íriszeit. Ahogy vezet minket egyre kezdek kételkedni és egyszerre vonz is ez a relytéjessége. Léptei csak akkor állnak meg mikor egy roppant fényes üvegajtóhoz ér. Megvárja míg kinyílik majd tovább halad. Mindketten megrökönyödve pillantjuk meg azt a helyet amit egész idáig titkolt. Nem értem ezt az egészet. Ez még mindig a valóság, hisz teljesen olyan mint amit álmomban és Connor fejében is láttam. A Zen kert. Félve megérintem a rózsaszírmokat amik felfutnak egy fehér farácsra. Igazi, mégis mesterséges. Ez a hely egyszerre a kettő. Párom már nem bír tovább hallgatni.

-Elnézést, elmondaná ki is ön?

A szemüveges nő egy fél mosolyt elengedve hozzánk fordul.

-Azért a te rendszered sem tud mindent kimutatni... semmit sem változtál, hála az égnek. - megkönnyebbültnek fest ahogy körbe kémleli.

-Hogy érti ezt? - Connor kételkedőn figyeli.
-Hát úgy, hogy sikerült deviánsnak maradnod, aki születésedtől fogva voltál. Ebben a kertben születtél bár akkor egész máshogy nézett ki. - mutat végig a téren.

-... Én. - nem tud ennél többet mondani, egészen elsápad amennyire ez lehetséges és meg is remeg.
-Mrs Jenna Mark vagyok. Én teremtettelek meg, én alkottalak élővé... Én vagyok az édesanyád.

Álj, hiszen ő android, nekik nincsenek szüleik. Össze zavar ez az egész de nem csak engem. Férjem sokkolva próbálja feldolgozni minden szavát. Lesegítem egy padra, aggódva nézve rá majd teremtőjére aki pár percig némán áll előttünk utána elfordul és ellép néhány centire.

-A fiam húsz éves volt mikor egy droggal jól telenyomott terroristát akart elkapni. Kapott egy jelentést hol is kapcsolhatja le őt. Egy rakpart raktárában találta meg a furcsán is jól előhagyott vörösjeget. Az egész csapda volt és mielőtt erősítést hívhatott volna tizenöt golyó vetett véget az életének. Szinte szitává lőtték.. a helyszínen belehalt a sérüléseibe... Ő volt a legügyesebb csempész elhárító. Gondolom ezért is akarták eltörölni az útból..