A Védelmező 2 - Az android lánya

27. rész A menedék

Megkapaszkodva a korlátban, még mindig az előbbiek hatása alatt állok. A vonat, a fények, a hangos csattanás, a fület sértő kürtszó... Kell egy kis idő mire feldolgozom, hogy is sikerült megszöknöm és egyáltalán túlélnem ezt az egészet.

-Minden okés? - ér hozzám valaki amitől rögtön megugrom.
-Úristen, Merkel? Rám hoztad a szívbajt. - súttogok ahogy meglátom, ezután bele nézek ép majd cybertikus szemébe.

Maga mellé invitál, hogy foglaljak helyet. Leereszkedem a bőr ülésre és szótlanul bámulok ki az ablakon, ahol előbukkan a kopár táj ami az alagút után következik. Társamal sem foglalkozva elmémbe veszek.

Miért segített nekem az az alak, hiszen kétszer is elkapott. Mi volt a célja, hogy mégis úgy döntött elenged. Talán megsajnált vagy nem adtam semmi okot arra, hogy veszélyesnek tekintsen. Egész végig ott volt a lehetőség ő mégsem élt vele.

Hosszasan csak nézem az elüszkösödött fákat és a néhol vöröses hamut ami a földet borítja. Több hektárnyi rész vált ennek az anyagnak a martalékává. Ami érintkezik vele az elpusztul. Több tábla is fel hívja a veszélyre a figyelmet. A mellettem ülő be is csukja az ablakot, hogy ne juthasson be ez az anyag. Aggodalom ugyanakkor méreg is keveredik tekintetében ahogy ugyan oda figyel ahova én. Minden bizonnyal ez a háborúból maradt, biológiai fegyver ami aljasabbnak bizonyul mint az össztüzek. Csak a halál maradványai hevernek itt ott némelyik még elég friss.

-Szörnyű mire képesek csak azért, hogy elérjék a céljukat.. - jegyzi meg halkan.

Vajon mind ez csak a kristályok miatt volt, vagy nem törődve, pusztítani és lerombolni akarták ezt a helyet, mondván értéktelen. Nekik talán igen de az a rengeteg ember vagy élőlény ami itt élt nekik pont ez jelenhette az életet. A vonat hirtelen lelassít, ahogy egy hídon keresztül megyünk, ami alatt egy hatalmas folyó folyik, vagyis folyna ha nem lenne szinte teljesen kiapadva. Az aszály itt szemmel láthatóan jobban felütötte a fejét. Máshol is kevés a víz de ha a folyók is kiszáradnak, akkor jelent igazi veszélyt. Átérve az ódon vasszerkezeten, pont átlépjük egy másik ország határát. Itt mintha barátságosabb lenne a helyzet. Néhány rom maradványa látszik csak, az emberek pedig bátrabban mozognak ki és be lakásaikban, ám a vörös anyag meg az óriás virágok itt is úgyan úgy megtalálhatóak. Mind azok akik ide jöttek úgy gondolták itt talán jobb élet várja őket. De ösztöneim azt súgják, hogy itt sem sokkal rózsásabb a helyzet. A kis falu mellet elhaladunk és ismét egy pusztás részhez érünk. Fák egyáltalán nincsenek csak megannyi mező tele kókadt, száradt kukoricával, napraforgóval és búzával. Ahol pedig nem termesztettek haszonnövényeket ott végtelenségnyi fű nőtt. A fű szívós növénynek bizonyul ám ez a aszály neki sem tesz jót. Kisülve borítja a pusztát. Vissza térve a vagon belsejébe, a mellettem szendergő utitársamra figyelek fel, aki a fejét megtámasztva nekidölt a támlának. Akárcsak egy kisgyerek, aki jólakottan az ebéd után megtelve, délutáni pihenőre tér. A nap olyan egy óra környékén járhat mert majdnem a horizont felett jár, így nem is égeti vagy vakítja el fényével. Kellemes árnyékban töltöm el utazásom perceit, ami így a gondolataimmal egyszerre unalmas és frusztráló. Néha gyűlölök csak magam lenni, máskor meg színte bármit megadnék, hogy ne legyek egyedül. Bár ez így sem igaz teljesen, mert nem csak mi vagyunk itt ezen a részen. Egy középkorú barnás férfi ül nekem háttal olvasgatja tabletén a híreket. Két úgy húsz és harmincas éveik között járó férfi és nő pedig csendes beszélgetésükkel űzik el a némaságot. Eddig nem is vettem őket észre úgy elmerültem a gondolataim mélyében. A békés, idillikus érzetet azonban megzavarja egy legördülő piros csepp, ami melegen távozik az orromból. Először nem is értem mi történik, azonban mikor a cseppek már kisebb folyammá állnak össze, pulcsim újját odaszorítva kelek fel és a feltűnés legkisebb jelét sem próbálom mutatni, miközben átsietek a mosdóba ami szerencsémre éppen szabad. Bezárkózva, megtámaszkodom a csapnál és idegesen nyitogatom de abból egyáltalán nem jön víz. A marék papírtörlőért nyúlok majd azt szorítom felsőm helyett orromhoz. Szédülni kezdek így erősebben kapaszkodom a kagylóba. Emellé párosul még a remegés ami testem minden porcikáját átjárja. Úgy érzem mintha a végtagjaim meg akarnának fagyni, mintha csontig hatoló hideg borítaná be a helyiséget. Nehézkesen felnézek a előttem álló tükörbe. Nem a saját tükörképem rajzolódik ki hanem az övé. A barna bőr zordan csillan meg ahogy vissza pillanat rám.