A Védelmező 2 - Az android lánya

34. rész A füst után

Hunyorogva nyitom ki szemeim a nap első sugaraitól, amik átszöknek a borostyán színű függönyön. Felemelem kezem, hogy megnézzem milyen állapotban van, de a tegnapihoz képest csak pár árnyalattal halványabb. A méreg az ereimben, napról napra terjed és kitudja meddig képes harcolni vele a szervezetem. Így is elég gyenge vagyok már de úgy érzem ez csak rosszabb lesz. Valószínűleg erről beszélt Connor és Merkel, hogy nem lehet sok hátra. Ezért ilyen, a megszokottnál is figyelmesebb és segítőkészebb.

Bárkit képes vagyok meggyógyítani, de magamat már nem..

Elmém mélyéről, egy ajtó csukódás zökkent ki. Felfigyelve rá, párom pillanatom meg aki lassan sétál hozzám, majd leül az ágyra mellém. Ismét a két pirulát tartja markai közt. Tudom jól, hogy mindent azért csinál, hogy jobb legyen de tudom, kegyes hazugság volt az egész.

-Remélem a tegnapi szer hatott.. De hoztam ezeket is, hátha szükségesnek érzed. Egyébként Nagasawa külte őket. - teszi le őket az éjjeliszekrényre.

Figyelem, ahogy a pohár falán megtapadt vízcseppek, egymást követve gördülnek vissza a többi közé. A piros és kék pirulák pedig, kis áttetsződésük miatt, megfestik a fa bútor piciny részét. Vissza fordulva társamhoz, végig mérem vonásait. Arcát az apró anyajegyek borítják, azonban tekintete mély, a szem alatti sötét táskák pedig azt bizonygatják, hogy nem aludt az éjszaka, egy percet sem. Nyujtózkodva, elérem kézfejét, amire egyből csatlakozom.

-Miattam nem aludtál, egy szemhunyásnyit sem..? - nézek fel rá, neheztelve magamra.
-Figyeltelek, hogy minden rendben legyen.. de hála RA9-nak nem történt semmi. - kezdi simogatni hüvelykujjával kézfejem, majd ujjaim. -Valami felsőbb erő vigyáz rád.. Mert ha nem így lenne, nem lehetnél itt. - pillant rám a csokoládé barna szempár.

Ő is elkezdett hinni benne, mert egyre többször ejti ki a nevét. Pedig róla gondoltam volna a legkevésbé, hogy hisz az ilyesmiben.

-Úgy gondolod? - fordulok el, aztán az egyik oldalamra fekszem.

Ha tudnád, hogy Amandán kívül még egy entitás lakozik bennem..

-Lehetséges, de pihenned kell.. ezért egyedül keresem meg a hiányzó kristályokat.
-Mi.. hogyan amikor csak én érzem őket, had menjek veled. - kérlelem, immár felülve, a takaró meleg öleléséből.
-Nem.. Kérlek ne ellenkezz. -hidegen és zordan jelenti ki.

Miért gondolja azt, hogy egymaga képes lesz mindet megtalálni. Tudom, hogy kevés az idő ami rendelkezésünkre áll, de segíteni akarok és nem kell mindent a nyakába vennie, miattam.

-Megtalálom őket bármi áron! - néz rám céltudattal felvillanyozva.

Miért vagy ennyire elfogult, a partnereknek együtt kell dolgozniuk. Nem muszáj egyedül csinálni mindent és különben is, én döntök arról, hogy kockáztatok vagy feladom... egyenlőre nem akarom feladni.. Többé nem. Ameddig még bírom szusszal, addig harcolok.

-Segíteni akarok, egy csapat vagyunk.. - tápászkodom fel, majd oda sétálok hozzá, hogy a szemébe nézhessek.
-Itt maradsz. Én vissza térhetek de te nem. - sóhajt egy nagyot, amitől megreszketnek vállai.
-Nem állíthatod meg, azt amit nem lehet. Haldoklom és ez ellen nem tehetsz semmit! - bukik ki belőlem idegesen, de rá jőve mit mondtam, rögtön számhoz kapom a kezem, mintha csak vissza tudnám szorítani a szavakat, amiket már nem lehet.

Elkomolyodott tekintettel mered rám, nem mozdul. Nem fűz hozzá semmit, egyszer csak sarkon fordul és becsukja maga mögött az ajtót. Ám észre vettem könnyes szemeit, ahogy hamar itt hagyott. Megint előbb cselekedtem, minthogy bele gondoltam volna. Az érzelmeim túl erősek és mindig rosszkor kerülnek felszínre.