Charles Leclerc
Április 9. péntek
Miután összeszedtem magam, elindultam a Spielbergi pályára támogatni az öcsémet. Reménykedtem abban, hogy most nem sokan ismernek fel, így egy sima piros baseball sapkát vettem fel, a fekete rövidujjú pólómhoz és a kék farmeremhez. A pálya bejáratánál azonnal felismertek az önkéntesek, de szerencsére a fotósok nem. Elindultam a konténerek előtt, majd már messziről kiszúrtam Arthur alakját. Közeledtem a testvérem és a két férfi felé, akik beszéltek hozzá. Hirtelen megálltam mellettünk és pont úgy, hogy az árnyékban és egyben takarásban lévő Eloiseal találtam magam szembe. A szívem kihagyott egy ütemet ahogy tudatosult bennem a jelenléte. Először csak az futott végig az agyamon, hogy itt van és végre láthatom... Aztán visszatértem a valóságba és kurvára nem értettem miért van itt.
- Charles -az öcsém olyan ijedt fejet vágott mintha éppen az ördögöt látná. Eloise pedig csak nézett rám a gyönyörű tekintetével, és úgy tűnt ő is lefagyott. De nem volt időm rajta időzni, mert a dühöm fellángolt. Tényleg a saját öcsém így hátba szúrt?
- Miért vagy itt? -kérdezte Arthur, mire dühösen löktem egyet rajta.
- Hogy miért vagyok itt? És ő miért van itt? -mutattam Eloisera.
- Elakartam mondani... -kezdte, mire hihetetlenül felbosszantott.
- Mit? Hogy rámásztál? -utólag szörnyű embernek gondoltam magam, amiért szerettem volna megütni Arthurt.
- Álljatok le -lépett közénk Eloise, és a vanília illata megcsapta az orromat.
- Mit nem mondtál el? -nézett Arthurra, majd hirtelen rám és a felismerés az arcán még dühösebbé tett. Neki is hazudott! Hihetetlen!
- Testvérek vagytok? -hátrált el, minta égőparazsat érintett volna meg.
- Szóval hazudtál neki? Mégis milyen ember lett belőled? -löktem rajta még egyet, mire a biztonsági szolgálatból az egyik férfi közénk lépett.
- Mi a gond? -kérdezte, és engem fogott le.
- Engedjen már el -löktem le magamról a feketeruhás, kopasz férfit.
- Mióta tart ez? -kérdeztem vádlón és közben Eloisera néztem, aki a hófehérarccal nézett rám, de csak rám. De én a dühtől újra Arthurra néztem és vártam a választ.
- Másfél hónapja találkoztunk először -felelte, közben a kezem ökölbeszorult. Pont az idő alatt hálózta be, míg én időt akartam neki adni.
- Először mi? Neki talán tényleg első találkozás volt, de neked kurvára nem -dühöngtem.
- Mr. Leclerc, kérem fáradjon ki a Spielbergi területről -fogta meg a karomat szorosan a biztonsági őr, majd a másik oldalamon is megjelent egy másik, és életem legmegalázóbb pillanata volt ahogy kivittek a kapuhoz, mint egy kutyát. A fotósok szerencsére az újonnan érkező F3-as pilótákkal foglalkoztak, így én megalázottan és dühösen elindultam a parkoló felé.
- Charles -szólítottak meg a hátam mögött. Az ismerős hangra megtorpantam, majd felé fordultam. Eloise állt velem szembe, és ő is megállt két méterre ahogy felé fordultam. Egy pár pillanatig beállt közénk a csend, majd Eloise pár lépést előre tett és halkan megszólalt.
- Nem tudtam, hogy az öcséd -motyogta bűntudatosan.
- Mégis, hogy lehet? Nem mondta el a nevét? Vagy esetleg itt a versenyen nem tűnt fel, hogy Leclerc a vezetékneve? -kötöttem bele, pedig nem rajta kellett volna kitöltenem a dühömet.
- Titkolta előlem, hogy Leclerc -sóhajtotta, és zavartan a hajába túrt.
- Elakart nekem valamit mondani az imént, gondolom ezt -tette hozzá.
- Charles, én nem akartam veled szemben ilyen aljas lenni -a tekintetünk egybeforrt. Úgy tűnt igazat mond, de a tény az, hogy még is randizni kezdett mással, miközben én csak vele akartam lenni.
- Mégis sikerült -fordítottam hátat neki és az autómhoz mentem.
Eloise Blanche
Nem hittem el, hogy Arthur így a szemembe hazudott. De azt sem gondoltam volna, hogy Charlest újra látni felér egy fejbe kólintással. Láttam a tekintetét és bár nem tehettem róla, ő mégis ugyan olyan dühös volt rám is, mint a testvérére. Miután kimentem a parkolóba és Charles faképnél hagyott, Arthur is megjelent.
- Eloise, figyelj én nagyon sajnálom, de fontos vagy nekem -fogta meg a kezem ahogy mellém ért. De én azonnal elhúztam.
- Miért használtad ki, hogy nem emlékszem? Miért tetted ezt Charlesal? -kérdeztem szipogva mivel igen is fájt, amit tett. Olyan jól éreztem magam vele, és a gondjaim megszűntek mellette. Erre mégis átvágott és szó szerint úgy éreztem mintha összetört volna a szívem. És talán így is volt.
- Mert önző vagyok, jó? -emelte fel a hangját kiakadva.
- Hamarabb vettelek észre, mint ő! Sőt, ha az első találkozásunknál nem léptem volna le, most nem itt tartanánk! Engem szeretnél és nem Charlest! És igen, voltam olyan szemét, hogy kihasználtam a helyzetet amikor megláttalak a kávézóban! De nem tudod milyen szar érzés az a tudat, hogy a csaj, akire állandóan gondolsz a testvéreddel van együtt -fiatalabb Leclerc testvér letámadása még inkább meghökkentett. Főleg mert őszintén beszélt és az, hogy én nem emlékeztem semmire a múltamról, teljesen elkeserített. Emlékezni akartam, mégis teljesen idegen volt számomra minden, amit meséltek a múltról.
- Én most elmegyek -mondtam végül, mivel fogalmam sem volt mit reagáljak az elhangzottakra, arról nem is beszélve, hogy lehet közben el is sírtam volna magam.
- Várj -lépett gyorsan hozzám, és megfogta ismét a kezem.
- A szállodába találkozunk? -kérdezte, de én nem is tudtam mit válaszoljak erre. Szívem szerint az első géppel hazamentem volna.
- Nem tudom -vallottam be őszintén, mire Arthur arcán újra kétségbe esés suhant át.
- El, kérlek -húzódott közelebb, de én azonnal hátráltam.
- Nem lehetek veled együtt, Arthur -mondtam, mire ő azonnal tiltakozott.
- De igen! Hiszen tudom, szeretsz velem lenni! Látom rajtad -közeledett ismét és az arcomra simította a tenyerét. Hatással volt rám, de nem úgy, mint amikor Charlesal aludtam.
- Nem lenne helyes -ingattam a fejem, és most már tényleg úgy húzódtam el, hogy el is indultam a parkoló autók között. Nem jött utánam, aminek örültem, mert már képtelen lettem volna tartani magam.
Instagram: dkamilla_iroioldal
