Tizenharmadik fejezet

3.2K 185 8
                                    

Eloise Blanche

- Nem kellett volna orvoshoz jönnünk --sóhajtottam a rendelőben ülve Charles mellett.

- Visszajöttek az emlékeid még szép, hogy ide hoztalak --közölte.

- Inkább arról kellene beszélnünk, hogy most van gyereked vagy nincs? –kérdeztem, mire Charles megforgatta a szemét.

- Magadtól is tudod szerintem, hogy Julia gyereke nem az enyém --válaszolta és bár tényleg sejtettem, még is jó volt hallani tőle.

- Miért nem kerestél? --kérdeztem.

- Szívem --fordult felém.

- Azért nem kerestelek mert leakartam Juliával tisztázni az egészet –válaszolta, én pedig kifújtam a levegőt.

- Akkor is írhattál volna --motyogtam.

- Eloise, most együtt vagyunk, nem ez a lényeg? –kérdezte, mire pár másodperc késéssel bólintottam.

- Csak most minden olyan fura --sóhajtottam fel.

- Mrs. Leclerc jöhet --jött ki az orvos, mire összeráncoltam a homlokom, de tudtam, hogy rám céloz. Charles háziorvosához jöttünk, mivel az enyém még a telefont sem vette fel.

- Itt vagyok, és Miss Blanche --javítottam ki, majd bementem mellette.

- Elnézést --mondta a doktor, majd leültem az asztalhoz. Elmondtam neki mindent, ő pedig figyelmesen hallgatott majd megvizsgált.

- Nem lesz semmi gond, de javasolnám a terápiát, aminek a segítségével feldolgozhatná a sok eseményt, ami hirtelen zuhant Önre --mondta a doki és egy papírkára kezdett írni.

- Itt egy telefonszám, ha ezt felhívja azonnal kap egy helyet az egyik csoportterápián --csúsztatta elém a zöld színű cetlit.

- Rendben --bólintottam.

- Én mást egyelőre nem mondanék, de ha rosszul lesz, akkor azonnal kórház --nézett rám komolyan.

- Barátomnak is megmondaná, hogy jól vagyok? Mert nekem nem hisz –kértem, mire az orvos elmosolyodott.

- Persze –biccentett, majd egyszerre felálltunk és kiindultunk a rendelőből. Charles felnézett a mobiljából amikor kinyílt az ajtó.

- Minden rendben van --biccentett a doki, Charles pedig felállt és mellém lépve átkarolt.

- Köszönjük –mondta, én pedig félmosollyal biccentettem az orvos felé.

- Na megnyugodtál? --fordultam felé ahogy a doki mögött becsukódott az ajtó.

- Igen --simított ki az arcomból egy hajtincset.

- Akkor most már haza mehetek? –érdeklődtem, mire bólintott.

- Haza viszlek, aztán én otthon lepihenek --kulcsolta össze az ujjainkat.

- Rendben --indultunk el.

Charles Leclerc

Május 2. kedd

Úgy döntöttem, hogy egy két napig csak üzenetben zaklatom Eloise-t. Hihetetlennek tartottam, hogy visszajöttek az emlékei. De közben furcsa is volt, hogy olyanok jutottak eszébe, amiken nekem nagyon elkellett gondolkodnom, hogy még is miről beszél. De szerencsére a legnagyobb problémát, azaz Juliát lerendeztük és remélhetőleg többet nem kerül a képbe.

- Édesem --jött elő anya a konyhából, a telefonjával a kezében.

- Igen? --néztem hátra.

- Ráérsz a napokban? –érdeklődött, mire szinte azonnal bólintottam.

- Vigyáznod kellene Romyra két napot –mondta, mire összeráncoltam a homlokom.

- Én vigyázzak egy babára? --vontam fel a szemöldököm. Imádtam az unokatestvéremet, de kételkedtem abban, hogy egyedül bírni fogok egy babával.

- Thierry várja a választ -- mutatott a telefonra, hezitálva néztem anyára majd bólintottam.

- Rendben –sóhajtottam, és már előre rettegtem a következő két naptól.

- Akkor holnap reggel átviszik a lakásodra Romy-t --mondta anya, miközben még a telefon a kezében volt.

- Oké --biccentettem.

- Legalább gyakorold az apaságot --jelent meg a szintén konyhából érkező Lorenzo.

- Kösz, inkább neked kellene már --cukkoltam.

- Én nem érek rá --vont vállat.

- Azt gondoltam --forgattam meg a szemem majd felálltam.

- Arthur hol van? --jutott eszembe, mire Enzo a lépcső felé intett.

- A szobájában --tette hozzá.

- Kösz --indultam el a lépcső felé, közben fogalmam sem volt mit is mondjak majd neki. A folyosóra fellépve az első ajtóhoz mentem, majd bekopogtattam és be is nyitottam. Az öcsém levette a fejhallgatót majd rám nézett.

- Szia --csuktam vissza az ajtót.

- Minden oké? –kérdeztem, mire némán bólintott.

- Ő jól van? --csúszott ki a száján, engem pedig bosszantott, hogy ennyire oda van a barátnőmért. De felnőttként kellett viselkednem és megértően.

- Igen, visszajöttek az emlékei –mondtam, mire Arthur felkapta a fejét.

- Igazán? Ez remek --biccentett.

- Igen, az --ültem le a foteljába.

- Te jól vagy? --érdeklődtem.

- Igen, koncentrálok a versenyekre –mondta, én pedig örültem amiért ezt mondja. Csak jöjjön vele is minden rendbe.

- Remek, majd megnézem a következő futamodat –mondtam, mire Arthur elmosolyodott.

- Rendben --nyújtotta a kezét felém ököllel, én pedig ugyan így tettem.

- Köszönöm, hogy nem haragszol –mondta, én pedig elmosolyodtam.

- Tudod, hogy szeretlek, Arthur --néztem az öcsémre.

- Én is szeretlek, csak az önzőségem erősebb volt --vallotta be.

- Zárjuk le, jó? –mondtam, mielőtt újra belemegyünk a témába amit jobb kerülni ezentúl.

Instagram: mihalikdkamilla_iroioldal

TikTok: dkamilla 

Elveszített bizalom | Második kötetDonde viven las historias. Descúbrelo ahora