Eloise Blanche
- Nem kellett volna orvoshoz jönnünk --sóhajtottam a rendelőben ülve Charles mellett.
- Visszajöttek az emlékeid még szép, hogy ide hoztalak --közölte.
- Inkább arról kellene beszélnünk, hogy most van gyereked vagy nincs? –kérdeztem, mire Charles megforgatta a szemét.
- Magadtól is tudod szerintem, hogy Julia gyereke nem az enyém --válaszolta és bár tényleg sejtettem, még is jó volt hallani tőle.
- Miért nem kerestél? --kérdeztem.
- Szívem --fordult felém.
- Azért nem kerestelek mert leakartam Juliával tisztázni az egészet –válaszolta, én pedig kifújtam a levegőt.
- Akkor is írhattál volna --motyogtam.
- Eloise, most együtt vagyunk, nem ez a lényeg? –kérdezte, mire pár másodperc késéssel bólintottam.
- Csak most minden olyan fura --sóhajtottam fel.
- Mrs. Leclerc jöhet --jött ki az orvos, mire összeráncoltam a homlokom, de tudtam, hogy rám céloz. Charles háziorvosához jöttünk, mivel az enyém még a telefont sem vette fel.
- Itt vagyok, és Miss Blanche --javítottam ki, majd bementem mellette.
- Elnézést --mondta a doktor, majd leültem az asztalhoz. Elmondtam neki mindent, ő pedig figyelmesen hallgatott majd megvizsgált.
- Nem lesz semmi gond, de javasolnám a terápiát, aminek a segítségével feldolgozhatná a sok eseményt, ami hirtelen zuhant Önre --mondta a doki és egy papírkára kezdett írni.
- Itt egy telefonszám, ha ezt felhívja azonnal kap egy helyet az egyik csoportterápián --csúsztatta elém a zöld színű cetlit.
- Rendben --bólintottam.
- Én mást egyelőre nem mondanék, de ha rosszul lesz, akkor azonnal kórház --nézett rám komolyan.
- Barátomnak is megmondaná, hogy jól vagyok? Mert nekem nem hisz –kértem, mire az orvos elmosolyodott.
- Persze –biccentett, majd egyszerre felálltunk és kiindultunk a rendelőből. Charles felnézett a mobiljából amikor kinyílt az ajtó.
- Minden rendben van --biccentett a doki, Charles pedig felállt és mellém lépve átkarolt.
- Köszönjük –mondta, én pedig félmosollyal biccentettem az orvos felé.
- Na megnyugodtál? --fordultam felé ahogy a doki mögött becsukódott az ajtó.
- Igen --simított ki az arcomból egy hajtincset.
- Akkor most már haza mehetek? –érdeklődtem, mire bólintott.
- Haza viszlek, aztán én otthon lepihenek --kulcsolta össze az ujjainkat.
- Rendben --indultunk el.
Charles Leclerc
Május 2. kedd
Úgy döntöttem, hogy egy két napig csak üzenetben zaklatom Eloise-t. Hihetetlennek tartottam, hogy visszajöttek az emlékei. De közben furcsa is volt, hogy olyanok jutottak eszébe, amiken nekem nagyon elkellett gondolkodnom, hogy még is miről beszél. De szerencsére a legnagyobb problémát, azaz Juliát lerendeztük és remélhetőleg többet nem kerül a képbe.
- Édesem --jött elő anya a konyhából, a telefonjával a kezében.
- Igen? --néztem hátra.
- Ráérsz a napokban? –érdeklődött, mire szinte azonnal bólintottam.
- Vigyáznod kellene Romyra két napot –mondta, mire összeráncoltam a homlokom.
- Én vigyázzak egy babára? --vontam fel a szemöldököm. Imádtam az unokatestvéremet, de kételkedtem abban, hogy egyedül bírni fogok egy babával.
- Thierry várja a választ -- mutatott a telefonra, hezitálva néztem anyára majd bólintottam.
- Rendben –sóhajtottam, és már előre rettegtem a következő két naptól.
- Akkor holnap reggel átviszik a lakásodra Romy-t --mondta anya, miközben még a telefon a kezében volt.
- Oké --biccentettem.
- Legalább gyakorold az apaságot --jelent meg a szintén konyhából érkező Lorenzo.
- Kösz, inkább neked kellene már --cukkoltam.
- Én nem érek rá --vont vállat.
- Azt gondoltam --forgattam meg a szemem majd felálltam.
- Arthur hol van? --jutott eszembe, mire Enzo a lépcső felé intett.
- A szobájában --tette hozzá.
- Kösz --indultam el a lépcső felé, közben fogalmam sem volt mit is mondjak majd neki. A folyosóra fellépve az első ajtóhoz mentem, majd bekopogtattam és be is nyitottam. Az öcsém levette a fejhallgatót majd rám nézett.
- Szia --csuktam vissza az ajtót.
- Minden oké? –kérdeztem, mire némán bólintott.
- Ő jól van? --csúszott ki a száján, engem pedig bosszantott, hogy ennyire oda van a barátnőmért. De felnőttként kellett viselkednem és megértően.
- Igen, visszajöttek az emlékei –mondtam, mire Arthur felkapta a fejét.
- Igazán? Ez remek --biccentett.
- Igen, az --ültem le a foteljába.
- Te jól vagy? --érdeklődtem.
- Igen, koncentrálok a versenyekre –mondta, én pedig örültem amiért ezt mondja. Csak jöjjön vele is minden rendbe.
- Remek, majd megnézem a következő futamodat –mondtam, mire Arthur elmosolyodott.
- Rendben --nyújtotta a kezét felém ököllel, én pedig ugyan így tettem.
- Köszönöm, hogy nem haragszol –mondta, én pedig elmosolyodtam.
- Tudod, hogy szeretlek, Arthur --néztem az öcsémre.
- Én is szeretlek, csak az önzőségem erősebb volt --vallotta be.
- Zárjuk le, jó? –mondtam, mielőtt újra belemegyünk a témába amit jobb kerülni ezentúl.
Instagram: mihalikdkamilla_iroioldal
TikTok: dkamilla
