Eloise Blanche
Május 3. szerda
Charles a szokásostól eltérően három órája nem válaszolt. Kezdtem kicsit aggódni, de nem kezdtem azért zaklatásb,a csak küldtem néhány üzentet neki. Nem volt semmi dolgom ma, ezért még elterelni sem tudtam a gondolataimat. Két napja körülbelül nem találkoztunk és kezdett hiányozni. A tévét céltalanul kapcsolgattam a kanapén ülve, amikor a telefonom végre megrezzent.
Charles Leclerc: Áttudnál jönni? Sürgős.
Kicsit megijesztett az üzenete, de szinte azonnal felpattantam. Furcsa volt feldolgozni a napokban a sok új információt, de végre nem éreztem magam hiányosnak.
Eloise Blanche: Indulok.
Felkaptam egy kék farmert, hozzá pedig a fehérrövidujjú pólómat, sportcipővel és elindultam Charleshoz. Nem túl messze volt a lakása, így ahogy buszra felszálltam, csak hat megállónyit kellett utaznom. Pont akkor pedig leszálltam, amikor szakadni kezdett az eső és az ég is megdörrent. Sietős léptekkel haladtam az utcába, majd pár perc alatt megérkeztem a társasházhoz. A kapu telefonhoz léptem, majd megnyomtam a Leclerc név melletti gombot. Azonnal nyílt az ajtó, én pedig beléptem és a lifthez mentem. Amint felértem a folyosóhoz és a Charles lakásának ajtajához, a fülemet sírás ütötte meg. Összeráncolt homlokkal kopogtattam be.
- Szia --nyitott ajtót Charles, és gyors csókot nyomott az ajkaimra.
- Szia, minden rendben? --léptem be.
- Hát nem egészen... Unokahúgomra kell vigyáznom, de nem megy --sóhajtotta.
- Szóval ezért hívtál --értettem meg azonnal.
- Amúgy is találkozni akartam már --szabadkozott azonnal.
- Persze --biccentettem.
- Romynak hívják --indult el a nappali felé, én pedig követtem. A gyönyörű szép kisbaba egy hordozóban feküdt, kisírt szemekkel.
- Adtál neki enni? --ültem le mellé a kanapén.
- Persze --bólintott Charles, és szintén leült a fotelba velünk szembe.
- És pelenkát cseréltél? –érdeklődtem, mire Charles lefagyott.
- Nem, de... Én nem merem –közölte, mire elnevettem magam.
- Oké --álltam fel, és kivettem a kislányt a hordozóból.
- Szia, Romy baba –mondtam, majd Charles felé fordultam.
- Teríts ide egy ruha pelenkát --mutattam a kanapéra. A pilóta azonnal felpattant, majd a hatalmas fekete táskához lépett. Elővett egy rózsaszín pelenkát aztán leterítette.
- Most pedig hozz normális pelenkát --tettem le Romyt a kanapéra.
Pár percbe bele tellett mire szépen sikerült a pelenka csere. Charles pedig hálásan nézett rám főleg, hogy Romy abba hagyta a sírást és nevetett rám.
- Még is honnan tudtad, hogy kell? --kérdezte mellém állva.
- Megéreztem --vontam vállat.
- Ugye itt maradsz? --kérdezte következőleg.
- Persze –biccentettem, majd felvettem Romyt a kezembe.
Charles elpakolta Romy dolgait, majd fáradtan leült vissza a fotelba.
- Mióta van itt? --ültem le vele a kanapéra.
- Pár órája --válaszolta mire elmosolyodtam.
- Olyan mintha napok óta itt lenne –nevettem, mivel Charles borzasztóan fáradtnak tűnt.
- Mióta itt hagyták sírt, szóval felért ez a pár óra egy héttel --közölte.
- Rendben, most már jó kislány leszel, ugye? --emeltem magasba Romy-t mire a kislány nevetni kezdett.
- Olyan szép baba --mosolyogtam a picurra, majd visszatettem a hordozóba.
Nem kellett sokat várni és Romy elaludt, aminek Charles örült leginkább. Látszott rajta, hogy imádja a kislányt, de kicsit kiborította. Leültem az ölébe amikor Romy elaludt és megcsókoltam Charlest.
- Mi lesz veled, ha sírós lesz a gyereked? --kérdeztem cukkolva.
- Majd te elaltatod ilyen szépen --mutatott Romyra. Elpirultam amiért ő célzott a közös gyerekre, miközben én elő sem mertem így adni.
- Rendben –bólintottam, és hozzá bújtam. Kellemes illatát mélyen magamba szívtam és perceken keresztül így ültünk.
