Eloise Blanche
Nem igazán voltam abban biztos, hogy Charles igazat mondott Juliával kapcsolatban. Szerettem volna egyedül maradni a szobámban és még ki heverni az egészet. De erre Charles befoglalta az ágyamat és póló nélkül üldögélt a telefonjával a kezében. Otthoni bézs színű melegítőt vettem fel, fehér trikóval és megálltam az ágyam szélénél.
- Tényleg itt akarsz maradni? --néztem rá kérdőn.
- Igen, nincs más dolgom most --vont vállat.
- Szeretném, ha elmennél –mondtam, mire Charles sértetten rám nézett ismét.
- Ez nem kívánság műsor --közölte, én pedig felvontam a szemöldökömet.
- Te vagy az én szobámban... --kezdtem volna kiosztani, de azonnal leállított.
- Nem reggeliztem --állt fel, és a szekrényemhez lépett.
- Mit csinálsz? --néztem rá értetlenül, ahogy a ruháim közé benyúlt.
- De tudtam, hogy van még nálad pólóm --vett elő egy szürke kereknyakú darabot.
- El is viheted a többit --morogtam az orrom alatt.
- Persze, azért, hogy aztán visszahozd? --bevallom tetszett, hogy ilyen magabiztosra vette a kapcsolatunkat, de közben nagyon bosszantott is.
- Hagyjál --legyintettem le végül és kikerültem.
- Csinálunk reggelit? --vette fel a szürke pólót.
- Nem, menj el! Egyedül akarok lenni --ültem le a fotelba, és a kezembe vettem a mobilomat. Nem volt értesítésem azokon kívül, amiket Charlestól kaptam.
- Szóval meddig akarsz hisztizni? --nézett rám, mire idegesen elkaptam róla a tekintetem.
- Addig ameddig nem mész el --közöltem.
- Jó, akkor hisztizz, mert nem megyek sehova --vont vállat.
- Remek --fogtam a fejem és rákellett jönnöm, hogy Charles hajthatatlan.
Körülbelül tíz percig csendben voltunk a szobámban, én a fotelban a telefonomat nézegettem céltalanul. Charles pedig az ágyamon feküdt és a plafonra meredt.
- Csinálok reggelit --adtam meg magam végül és felálltam majd kimentem a szobámból. A konyhába mentem egyenesen és közben eljutott a tudatómig is, hogy kint vihar van. Felkapcsoltam a konyhai lámpát, majd készítettem teát és két szendvicset. Pont akkor tettem le a második szendvicset is a fehér lapos tányérra, amikor Charles belépett.
- Szeretlek --lépett mögém és átkarolt.
- Jó --emeltem fel a fejem.
- Ne csináld már, Eloise --csókolt a nyakamba, majd magával szembe fordított.
- Az égvilágon senki nem választhat el tőled --a szavainak jelentősége a szívemig hatolt. De nem akartam pár kedves szó után a nyakába ugrani.
- Egyél --vettem fel a kezembe az egyik tányért, és Charlesal szembe fordulva a kezébe nyomtam.
- Most komolyan nem akarod meghallani, amit mondok? --sértődött be.
- Annyira hallom meg, mint amennyire te az én kéréseimet --válaszoltam.
- El --sóhajtotta, de én elhúzódtam és kikerülve őt az ebédlőasztalhoz mentem.
- Akkor sem megyek el --jött utánam kisebb fázis késéssel.
- Jó --vontam vállat, mivel kezdtem bele törődni, hogy nem hagy egyedül. Persze örültem is annak amiért ilyen kitartó. Leültünk reggelizni és bár nagyon erőlködtem, hogy a haragom tartson legalább még egy órán keresztül... De ahogy leült velem szembe, a szanaszét álló hajával és morcos képével, legszívesebben megkerültem volna az asztalt és megölelgettem volna. Felsóhajtottam megadóan, majd Charlesra néztem, aki szintén engem nézett.
- Tiltsd le mindenhonnan --mondtam és tudom, hogy ez gyerekes húzás volt tőlem, de nem akartam többé Juliát a közelünkben. Charles azonnal tudta kire gondolok, és felnyitotta a telefonját majd megtette, amit kértem.
- Köszönöm --mondtam nagyot nyelve. Bíztam Charlesban, de Juliában nem.
- Akkor most te tiltsd le Colint --nézett rám, én pedig nem értettem ez minek szükséges.
- Még is miért? Már nem is tudom mikor beszéltem vele utoljára --néztem rá értetlenül.
- Mert így kvittek vagyunk, mellesleg a kórházban is felbukkant hónapok után –magyarázta, és végig gondolva igaza volt. Bár így én is éreztem milyen rossz amikor nem bízik bennem. De nem akartam kihátrálni, ezért letiltottam Colint mindenhonnan.
- Most már megnyugodhatunk? --érdeklődött, én pedig bólintottam.
- Remek, akkor végre kezdjük el együtt az életünket --nyúlt az asztalon pihenő kezemért.
Egy évvel később...
Beléptem a Charlesal való közös lakásunkba. Levettem a cipőmet, majd a táskámmal a kezemben elindultam a nappaliba, ahol fel volt állítva Charles szimulátora. De az ülésben most egy banán jelmezben ült.
- Te még is mit csinálsz? –kérdeztem, mire próbált hátra nézni, de nem sikerült neki.
- Streamelek --közölte és tudtam ez mit jelent, így zavarba jöttem amiért több ezren látták a nappaliba való belépésemet.
- Ohh --fordultam ki a nappaliból, és inkább a konyhába mentem. Lepakoltam a kezemben tartott szatyrokat, majd kezemet megmostam a csapnál. Éppen mire kipakoltam a vásárolt dolgokat, Charles megjelent a banán jelmez nélkül.
- Vége? –érdeklődtem, miközben félig átölelt és megcsókolt.
- Igen, már három órája játszottam --vallotta be.
- Jó, akkor most már készülj mert anyudékhoz kell mennünk –mondtam, mire Charles úgy nézett rám mintha szellemet látna.
- Ma? Nem --közölte egyszerűen.
- Hé, anyukád szeretné bemutatni a barátját --nógattam.
- Engem meg nem érdekel --hisztizett be.
- Charles, tudom, hogy nehéz! De anyukádnak is jár a boldogság --simogattam meg a barátom vállát.
- Akkor sem fogadom ezt el --jelentette ki.
- Jó, akkor hisztizz, de kezdj el öltözni --hessegettem.
- Megyek így --állt meg, és neki mentem az izmos mellkasának. Fekete Ferrari melegítőben volt és piros pólóban. Anyukája külön kérte, hogy a megjelenésünk kicsit alkalmibb legyen.
- Nem --ingattam a fejem rosszallóan.
- Keresek neked ruhát --kerültem volna meg, de elkapta a derekamat és háttal magához húzott.
- Nekem van jobb ötletem --csókolt bele a nyakamba és a kitűrt blúzom alá nyúlt.
- Nem, most nem --húzódtam el tőle és ahogy kiszabadultam a kezei közül, sietős léptekkel a hálónkba mentem majd a gardróbunkhoz. Éppen amint elhúztam az ajtót, Charles bejött utánam és leült a sötétzöld ágyneműre.
- Na ez tökéletes --vettem ki egy sötétkék ingjét.
- Csak akkor veszem fel, ha ide jössz --mutatott az ölére.
- Percival Leclerc, fejezd be --hurrogtam le.
- Na jól van --állt fel fenyegetően, én pedig elnevettem magam ahogy közelített felém. Derekamnál fogva elkapott, majd az ágyra fordított. Azonnal hosszasan megcsókolt és lábaim közé férkőzött. Jól tudtam, hogy elfogunk késni, ha engedek neki. De, amikor a szoknyám lekerült rólam, már nem igazán érdekelt.
Charlesal az életünk rendben haladt és boldogok voltunk a saját világunkban. Egyikünk sem akart többet vagy kevesebbet. Együtt akartunk lenni annyi rossz után és semmivel, senkivel sem törődni. Együtt akartunk lenni amíg lehet.
Vége
Sziasztok! Igaz, hogy húsz fejezetre ígértem a könyvet, de már nem éreztem úgy, hogy tudnék többet írni. Ezért ez az utolsó fejezet és nagyon köszönöm a sok támogatást, csillgozást és megtekintést! Hamarosan érkezik a Megtört lélek című könyvem!
