Eloise Blanche
Április 9. péntek
Végül megvártam Arthurt a szállodai szobában, de csak azért, hogy intézzen nekem egy visszautat Monacoba. Nem akartam itt lenni és nem akartam, hogy újabb hazugságokat etessen meg velem. Arról nem is beszélve, hogy szörnyű embernek éreztem magam, még annak ellenére is, hogy fogalmam sem volt ki valójában Arthur. Amikor belépett a szobába és meglátott, megkönnyebbülten sóhajtott egyet.
- Szia –köszönt és ledobta a fekete sporttáskáját a földre.
- Köszönöm, hogy maradtál –ült le mellém azonnal.
- Már elakartam menni, csak nem tudtam hogyan –álltam fel, mert nem akartam, hogy újra megfogja a kezem és visszarántson az ördögikörbe.
- Maradj itt, legalább ma estére –kérte, mire rá néztem.
- Arthur, te melyik világban élsz? Kiderült, hogy Charles öccse vagy, én meg a barátnője vagyok! –csattantam fel, majd gyorsan kijavítottam magam.
- Voltam.
- Mellesleg a szemembe hazudtál –ingattam a fejem és a holmimhoz léptem, amik az ablak mellett álltak.
- Sajnálom, Eloise –mondta, de nem a legőszintébben, persze egyértelmű volt, hogy megakadt azon, amit az imént mondtam.
- Szereznél egy jegyet vagy valami, hogy visszamehessek Monacoba? –kérdeztem, mire rám emelte kék szemeit.
- Igen –állt fel, de a válaszával együtt feszültség került a levegőbe. Fullasztó érzés volt ahogy megkereste a telefonját, majd pötyögött rajta párat. Pár pillanattal később pedig lezárta a képernyőt és rám sem nézve kezdett beszélni.
- Egy óra múlva megy vissza egy magángép, azzal haza tudsz menni –mondta, én pedig némán bólintottam.
Megfogtam a csomagomat majd kiindultam a szobából. Arthur pedig kijött utánam az ajtóhoz.
- Szóba fogsz még velem állni? –kérdezte, miközben már a folyosón álltam. Bár haragudtam rá, mégis megsajnáltam. Átvert, de tény és való, hogy jól éreztem magam vele mindvégig és ezt nem kellene elfelejtenem neki.
- Persze, csak idő kell –válaszoltam végül, mire fellélegzett. Köszönés képpen megöleltem, ő pedig szorosan fogott magához. Mélyen beszívtam az illatát majd elhúzódtam tőle.
Félórával később már a reptéren álltam és vártam, hogy felszállhassak a gépre és végre hazaérjek a szobám falai közé.
Április 12. hétfő
Charles Leclerc
- Te tudtál erről? –kérdeztem Lorenzot, miközben velem szemben ült egy Monacói kávézóban.
- Nem, de most komolyan Bianchinak hazudta magát? –akadt ki Enzo is, én pedig még mindig forrtam a dühtől.
- Igen, nem is értem mit gondolt –ráztam a fejem és hátra dőltem a székben.
- De végül is meglehet érteni, mivel régóta bele van zúgva Eloiseba –mondta, mire dühösen rá néztem.
- Kérlek, csak most ne az ő pártját fogd —néztem a bátyámra, akitől igazán elvártam, hogy most teljesen az én pártomon álljon.
- Jó, de esetleg Eloise is eldönthetné kivel akar lenni, nem gondolod? –összeráncoltam a homlokom.
- Most azt mondod, hogy nem kellene az útjukba állnom?
- Hát... –bár nem mondta ki konkrétan, de egyértelmű volt a válasza.
- Sok mindent leszoktam nyelni, de ezt nem fogom –ellenkeztem azonnal.
- És mit akarsz csinálni? Üldöződ őket vagy mi? –forgatta a szemét Enzo.
- Nem, de... –akadtam el, mivel igaza volt megint. Ha együtt akarnak lenni úgy is összejönnek, nem? Eloise nem emlékszik arra hogyan érzett irántam és talán azokat az érzéseket, most az öcsém iránt táplálja. Elkeseredettség végig futott a testemen.
- Mit csináljak? –kérdeztem inkább, mire a testvérem rám nézett.
- Sodródj az árral –felelte elgondolkodva.
- És ez segíteni fog?
- Idővel biztosan –bólintott, én pedig elhúztam a számat. Ha képes voltam hónapokig a kórházi ágya mellett ülni, reménytelenül és elveszve, akkor azt is túl élem, ha mással lesz, nem? A lényeg, hogy életben van.
- Amúgy, hogy eltereljem a figyelmed –nyújtotta elém a telefonját, amin egy email volt megnyitva.
- Meghívtak a Ferraris bulira, csak azért szóltam, mert neked is tuti küldtek csak kétlem, hogy mostanában az emaileiddel foglalkoztál volna.
- Jó, hogy mutatod, mert fogalmam sem volt erről –sóhajtottam, és kezembe vettem a mobilt.
- Várjunk, ez most szombat? –néztem az időpontot.
- Igen –bólintott a testvérem.
- Még időm sincs lelkileg felkészülni rá –nyomtam vissza a kezébe a mobilt.
- Pedig megkell jelenned, majd leszek a kísérőd –vigyorgott.
- Remek –bólintottam, és nem tettem hozzá, hogy a csajom meg az öcsémet kíséri majd.
Instagram: dkamilla_iroioldal
