Kapj el! II.-A Woods Cheer története

7.RÉSZ- Miss. Totál Felesleges

Eddig sosem figyeltem arra, hogy reggelente mi történik a szomszéd szobákban. Elvoltam a saját kis zugomban, aztán amint indulni kellett már a házban sem voltam. Most viszont, hogy egy szobában aludtunk Paullal és Maxszel elég érdekes felfedezéseket tettem.  Az ágy végében fekvő Max, konkrétan Superman pózban aludt, mint aki éjszaka is készen áll, hogy megmentse a világot. Paul már ennél egy nehezebb eset volt. Többször ébredtem fel arra, hogy beszél álmában. Egyszer oda is térdeltem mellé, hogy hátha csendben marad, de esélytelen volt. Valahogy arról gagyogott, hogy ő mennyire kíván egy kiwit. Meg, hogy az a kedvenc gyümölcse, mert pici és édes. Itt engedtem el a témát. Inkább a fejemre rántottam a takarómat és azzal próbáltam kiszűrni a zajt.

Minden esti kaland mellett a szokásos fél ötös kelés most sem maradt el. Megígértem a szörfoktatónak, hogy hatra kiérünk a partra. Gyorsan fejben helyretettem, hogy akkor fél hatkor kell elindulnunk, de ahhoz, hogy időben elhagyjuk a lakást legkésőbb ötkor a csapatot is fel kell keltenem, tehát nekem még az előtt, másik harminc perccel össze kell kapnom magam.

Párduc léptekkel osontam kifelé a nappaliba.  A hálóból három téliálmot alvó srác mellől nem volt nagy kaland kijönni, de a lányok már nem ilyen könnyű esetek. Halkan lenyomtam a mi szobánk ajtaját. Olyan eszméletlen cuki látvány fogadott, hogy alig akartam hinni a szememnek. Robin és Delia összekulcsolt lábakkal szuszogtak, míg Dakota és Alice elterülve durmoltak egy aprócska helyen. Simon még mindig abban a múmiapózban feküdt, amiben akkor, amikor tegnap este kinn hagytuk őket. Mosolyogva nyitottam be a dolgozóba is. Először Lonniet és Diegot pillantottam meg. A kanapé két szélén feküdtek, kesze-kusza szétdobott végtagokkal. Sosem tűnt fel eddig, de most a fényviszonyok miatt kiszúrtam, hogy milyen hosszú Bambi szempillái vannak Diegonak. Úgy rebegtette őket álmában, mint egy édes kisbaba. Utoljára Rachelre vetettem pár pillantást, aki azonban már ébren volt.

-Iszunk kávét?- fordította felém a fejét

-Gyere! - biccentettem a konyha felé suttogva

Óvatosan ellépdeltem a kanapé és az utazóágy között és célirányosan a konyha felé totyogtam. Sokkal rutinosabban főztem le a reggeli kávét, mint a táborban.  Pont addigra lettem kész, amire Rachel is elosont a társaság mellett.  Még az esti szürke, spagettipántos felsője volt rajta, azon próbálta gyűrődéseket puszta kézzel kiegyenesíteni.

-Köszönöm!- ült le velem szembe a pulthoz

Közel két hétig lakutunk egy házban, vagyis inkább én éltem velük. A Wilson családdal. Ezen idő alatt egyszer sem sikerült leülnünk beszélgetni, úgy, hogy ne legyen vita a vége, vagy valamelyikünk, ne szúrjon oda agresszív megjegyzéseket a másiknak. Folyamatosan veszekedtünk. Most viszont valami megváltozott. Szótlanul ugyan, de együtt "reggeliztünk".  Egyszer sem kötöttünk egymásba, és arról sem esett szó, hogy mekkora púpok vagyunk egymás hátán. Olyan volt, mint a vihar előtti csend.

-Uu...-kapott az oldalához Rachel miközben a széken forgolódott

-Mi fáj?

-Igazán semmi. A bordám egy kicsit húzódik, de majd bekenem valamivel.- legyintett

-Nem játék a dolog. A táborban majd átviszlek Zaynhez és helyretesz. Legalábbis remélem.-ötleteltem

-A kosaras, idegesítő szomszéd?

- Csupa nagybetűvel az "idegesítő." Elvileg ért a munkájához. Végzett sportmasszőr.-magyaráztam

-Jaj nem kell semmi. Majd jobb lesz.

-Rachel! Kérlek most az egyszer hagyd, hogy segítsek. Tudom, hogy nem ideális a kapcsolatunk, de csak jót szeretnék neked. Hazafelé megpróbálom elintézni neked, hogy Zayn legalább rád nézzen, ha tetszik, ha nem.