Családi bál - BEFEJEZETT - Jungkook ff.

Második rész

Elpirulva, zakatoló szívvel és félénk ábrázattal szemeztem a velem szembe álló fiúval. Egymás szemébe néztünk és fogva tartottuk egymás tekintetét. Annyira gyönyörű mélybarna szemei voltak, hogy ha akartam volna sem tudtam volna elszakadni tőlük. Megbabonázott és fogva tartott, mint egy rossz drog, amire, ha egyszer rászoksz többet nem fogsz tudni leállni vele. Egy idő után elmosolyodott és beállt mellém, én meg annyira zavarban voltam, hogy majdnem ott hagytam és inkább választottam volna a fájdalmas lépcsőzést csak ne keljen vele összezárva lennem. Tetszik a srác az nem is kérdés, de annyira szégyenlős vagyok a közelébe, mellette azt érzem, hogy nem érek fel hozzá és ha valaha is megtudná, hogy bejön nekem, hát akkor nincs mese én húzok innen Afrikába és soha többet nem lát senki. Szerencsémre amúgy ez nem fog megtörténni, mivel csak Taehyung tudja, hogy ő a szívem választottja és TaeTae pedig nem árulna el, én meg biztos nem fogok elé állni azzal a szöveggel, hogy helló bejössz nekem, menjünk randizni.

- Hányadik emelet? – kérdezése zökkentett ki előző gondolatmenetemből, ami egyúttal arra is késztetett, hogy újra a szemeibe nézzek.

- Második. – feleltem alig hallhatóan, mire ő csak elmosolyodott és végül megnyomta a gombot, ami felvisz minket a kívánt szintre.

- Én is ott vettem ki szobát, az is lehet, hogy szomszédok leszünk. Mi a szoba számod? Az enyém B12. – mindezt a szemembe nézve, felém fordulva mondta, miközben cseppet sem zavartatva magát nézett végig rajtam. Ha ennél is jobban zavarba lehet jönni, hát akkor nekem ámen. És még szomszédok is leszünk, ennek egyszerre örülök is meg nem is. A cél, hogy elkerüljem már rögtön itt megbukott. Elmosolyodtam sanyarú sorsomon és végre én is megszólaltam.

- Valóban szomszédok leszünk, az enyém a B11-es szoba. – és pont ekkora értünk fel és nyílt a lift ajtaja. Elindultunk a szobáink felé és mikor megláttam a szobám számát olyan boldog voltam, hogy végre fellélegezhetek, de ez a jóképű félisten másképp gondolta a dolgokat.

- Egyébként Jungkook vagyok. Jeon Jungkook. Benned kit tisztelhetek? – nyújtotta felém kezét, barátságosan mosolyogva, arra késztetve, hogy kezet rázzak vele. Lehet, hogy ismerjük egymást, de sosem volt alkalmunk arra, hogy be is mutatkozzunk egymásnak és szemtől szembe álljunk, egészen mostanáig. A fejem szerintem már vörösebb volt, mint a paradicsom és a fülleimen már a füst szállingózott annyira zavarba voltam és égtem is egyszerre belülről. Már azon is csodálkoztam, hogy nem ájultam még el.

- Tudom, vagyis... Ööö, én Lina vagyok, Park Lina. – kezet nyújtottam felé én is, hogy ne nézzem már bunkónak, erre olyat tett, hogy majdnem már elsírtam magam kínomban. Nemes egyszerűséggel fordított a kéztartásomon és kezet csókolt. Annyira lesokkolódtam, hogy meg sem bírtam szólalni.

- Este találkozunk. – ez volt az utolsó mondata felém, majd belépet a szobájába, engem meg ott hagyva a totális sokkba.

Lehetett vagy három perc mire feleszméltem és berontottam a saját szobámba, mint egy tízéves kislány, aki megijedt a saját árnyékától. Neki dőltem a bezárt falapnak és próbáltam rendezni a gondolataimat és főként a lélegzetemet. Najó, csak szép sorjában. Jóformán amint beléptem az épületbe szembe találtam magam Jungkokkal, együtt lifteztünk, beszélgettünk, kiderült a szobáink egymás mellett vannak, kezet csókolt nekem és végül olyan csábosan mosolygot rám, hogy ha nem ismerném azt mondanám, hogy ha tehette volna ott helyben letámadott volna. Nem bírom ezt, beszélnek kell Taehyunggal most azonnal. Telefonomat kikotorva a táskámból azon nyomban tárcsáztam is a számát, amit rögtön az első kicsengés után fel is vett.

- Lina? Csajszi, végre, megjöttetek már? Nagyon unatkozom, én már órák óta itt dekkolok. – nyavalygott egy keveset, amit jó volt hallani, hiányzott már az a bolondos feje és egy pillanatra el is felejtette velem, hogy miért hívtam.