"ᴀ ᴛᴇ́ʟ ᴋᴀᴛᴏɴᴀ́ᴊᴀ ᴋᴜ̈ʟᴅᴇᴛᴇ́s" (ʙᴜᴄᴋʏ ʙᴀʀɴᴇs ғғ.) / ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ / JAVÍTÁS ALATT

✪ 26. [ Az új kezdet ] ✪

A megmaradtakat egyszerre érte a hidegzuhanyként ránkzúdult lesujtó tény, hogy mindazok, akiket eddig szerettünk és féltettünk a szemeink láttára váltak porrá és tűntek el végleg.
A testem nem mozdult, akár egy kiöntött viszbábú, úgy ültem az erdő kellős közepén, miközben a nyakamban lógó katonai cédulát szorongattam. Az egyetlen olyan dolgot, amit a pillanatokkal ezelőtt eltűnt férfi hagyott rám.
Steve és Natasha támogattak fel, a bokáimra, mintha olmot helyeztek volna, egy porcikám sem kívánt elmozdulni arról a helyről.
A szemeimre homályos, fekete köd ereszkedett, minden egyes lépésemmel elhagytam magamból egy darabot, csak egy üres váz maradt belőlem mire a palotához értünk.
Shuri zihálva rontott ki a palota hatalmas ajtaján, hamar megtalált könnyben úszó szemeivel. Mint, aki versenyt fut az idővel, úgy rohant hozzám, majd egyetlen szó nélkül szorosan magához ölelt, mintha titkon tudta volna, hogy egy pillanattal ezelőtt estem milliónyi szilánkra.

- A bátyám is eltűnt igaz?- kérdezte remegő hangszínnel.

Válaszul szótlanul bólintottam, esélyt sem adtam a beszédre, egy nyikkanás, még annyi sem jött volna ki belőlem.
Shuri lassan engedett el, kezeit a vállaimon hagyva nézett körbe a maradék társaságon. Szemei egyetlen embert kerestek, de ő a bátyjával együtt vált semmivé ugyanazon a helyen. Ujjbegyei a bőrömbe mélyedtek, elkerekedett szemekkel fordult vissza felém és az összetört arcom vizslatta.

- A bátyám és ő..- csuklott el a hangja.

Fékezhetetlen zokogás tört elő belőlem Shuri szavaitól. Egymás vállára borulva adtuk ki magunkból a veszteségek halálos súlyát.

A megtört maréknyi csapat visszarepült az épen maradt főhadiszállás épületéhez, a wakandai hercegnő az országában maradt, hogy a megmaradtakkal együtt építhessék újjá a királyság megmaradt területeit.
Natasha támogató nővérként maradt mellettem a visszaúton, egy pillanatig sem bánta a rengeteg könnyet a mellénye vállán, vagy a zsibbasztó fájdalmat a kezében, amit a szorításom kölcsönzött neki.
A wakandába vitt táskámmal a kezemben sétáltam a megüresedett folyosókon a Kapitány oldalán. A kiürült emeleti hálók egyikére böktem rá, miután Steve felajánlotta a választás lehetőségét.
A szoba hatalmas ablakai rengeteg fényt árasztottak szét a helységben, amire egy pillanatig sem volt szükségem, mégis tudtam, hogy muszáj, valaminek néha vissza kellett rántani a kegyetlen valóságba.
Hatalmas sóhajjal pakoltam ki a táskám tartalmát az ágyamra, a ruháim alatt lapult az elrejtett noteszem, amit remegő kézzel nyitottam fel.
A benne fekvő képek csak nagyobb vájatokat vágtak a szűntelenül vérző szívembe.
A Sam-mel készült közös fotónk újabb könnyeket fakasztott ki belőlem. Elképzelhetetlennek tűnt néhány nappal ezelőtt, amikor ott hagytam őket a közös lakásunk nappalijában, hogy egy ennyire hirtelen jött csapás választ szét bennünket az életünk hátralévő részére.
A következő fotót látva a lábaim feladták a harcot. Mázsás súly rakódott rám James katonai fotója láttán, az ágy állított meg a padlóra eséstől.
A súlyos könnyek koppanása visszhangzott a szobában, amik a régi fóliázott fotóra hullottak. A lélegzetemet visszatartva szorongattam a szeretett férfi fotóját, akit valószínűleg soha többé nem látok ebben az életben.
A notesz hátuljából egy rózsaszín cetli kandikált ki, a sarkát megragadva húztam ki, hogy lássam az unokahugom által írt kis lapocskát.
Mintha egy hideg fuvallat suhant volna végig a szobán, a bőröm libabőrös lett, a gondolataim azonnal a bátyámra tévedtek. Őrülten kapálózva kutattam a mobilom után. Remegő kezemmel alig találtam a tárcsázót, miután megleltem a mobilt.
Mindegy egyes csengésnél hevesebben vert a szívem. Idegesen harapgáltam a szám belsejét, miközben a "vedd fel" szót mantráztam szüntelenül.
Az utolsó pillanatban fogadta a hívásom, majd az ismerős mély hang szólt bele a vonal túlsó végén.