"ᴀ ᴛᴇ́ʟ ᴋᴀᴛᴏɴᴀ́ᴊᴀ ᴋᴜ̈ʟᴅᴇᴛᴇ́s" (ʙᴜᴄᴋʏ ʙᴀʀɴᴇs ғғ.) / ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ / JAVÍTÁS ALATT

✪ 31. [ Remény és boldogság ] ✪

2014.

Szemet kápraztató színes fények közt érkeztünk meg a múltbeli hatalmas bolygóra, ami gyönyörű viola színben pompázott amerre csak a szem ellátott.
Kopár volt és kihalt, egy lélek sem volt a láthatáron.
Egyetlen támppontul az a hatalmas hegy szolgált, ami pontosan a bolygó középen helyezkedett el.
Monumentális mérete némi félelmet csempészett az ember lelkébe.

A gigantikus hegy tetején egy sötét csuklyába burkolózott alak várt mindhármunkat, az egész lényét a feketeség lengte körbe.

- Natasha Ivan leánya, Clint Edith fia, Rosemary Mark lánya- szólított meg egyenként mindannyiunkat.

- Ki vagy te?- kértem számon azonnal az idegent.

- A kalauzotok. A tiétek és mindenkié aki a lélek követ keresi.

- Szuper, mondd el hol van és már megyünk is- válaszolt Nat szokásos humorávalm

- Bárcsak ilyen egyszerű volna- halvány mosolya épphogy kilátszott a sötétségből.

Vörös Koponya a hegy legmagasabb pontjáig kísért minket, ahonnan letekintve csak a mélység és a sötétség várt.

- Itt hever előttetek az, amit kerestek- mutatott a szakadék felé- Az egyikőtöké lehet egyetlen feltétellel, lelket lélekért. Ez egy végérvényes csere.

Egyszerre néztünk egymásra a többiekkel. Hosszas gondolkodás és mérlegelés vette kezdetét közöttük. Mindenki képes volt feláldozni magát a magasztosabb cél érdekében, a másik kettő viszont jogos érvekkel beszélte le a harmadikat.

Clint a pillanat tört része alatt taszította a földhöz Natashat, míg engem a mögöttem magasló szoklához szegezett a nyilával, ami pont a vállam felett ejtett rabul.
Nat rögtön felpattant és utána eredt. Egy pillanatra vette le róluk a szemem, amíg a nyílvesszőt kirántottam a ruhámból. Amint felnéztem mindketten eltűntek.
A félelem hajtott előre a szakadék széléig, megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy még életben vannak.
Próbáltam elérni Clint kezét, már csak néhány centi hiányzott, mikor Nat hirtelen elengedte az íjász kezét és zuhanni kezdett egyenesen a biztos halálba.
Pánikolva kiáltottam fel, méterekkel a föld felett állítottam meg és repítettem visssza mindkettejüket messze a peremtől. Zölden izzó börtönt varázsoltam közéjük, amiből képtelenek voltak szabadulni.
Bocsánatkérő pillantást vetettem rájuk, mire egyszerre kiabálták a nevemet, miután eltűntem.

A köréjük varázsolt kalitka eltűnt, a naracssárgán izzó kő pedig megjelent Vörös Koponya kezében, amit kész volt átnyújtani Bartonnak. A csere kudarcba fulladt, amint egy zölden világító ostor csavarodott Koponya csuklójára és lerántotta őt a mélybe.

Nat és Clint értetlenül néztek össze, fogalmuk sem volt mi történt vagy mi tévők legyenek.

Csillogó szemekkel nézték végig ahogy felbukkanok a sziklaszirt mögül, kezemben a kővel.

- Rosemary Elizabeth Moon! Mégegyszer ne ijessz ránk ennyire!- szorítottak magukhoz egyszerre.

Mindenki visszatért az összegyűjtött kövekkel. Mind a hat a birtokunkba került.
Stark építette meg a Thanoséhoz hasonló kesztyűt, amikbe a kövek kerültek.

Banner vállalta magára a csettintést, mindnyájunk közül ő volt a legesélyesebb a túlélésre.
Végignézett a körülötte állókon, a szemében tisztán látszott a halálfélelem és a bizonytalanság.
Senki sem tudta mi fog pontosan történni vagy egyáltalán valóban túléli-e, de bízzunk kellett a szerencsénkben és Bruceban is.

A legtöbben páncéljukba birkolózva zárták el magukat a felszabaduló energiák elől. Védőpajzsot varázsoltam Nat, Clint valamint a Kapitány és jómagam köré.
Az épület védelmi rendszere is aktiválta magát, amint Tony engedélyt adott rá. Az összes ablak és ajtó lezáródott, szürkeség borult a benti teremre.

A kesztyű azonnal felvette Banner hatalmas kezének méretét, a kövek ereje szempillantás alatt járták át a tudós testét. Az energia olyan erős volt, hogy még őt is térdre kényszerítette.
Égéshez hasonló seb keletkezett azon a kezén, amire a kesztyűt húzta.
Fájdalmas és gyötrelmes nehézségek árán felemelte a karját, majd csettintett.
Szemet vakító fény lengte körbe a félhomályos termet, amint visszakaptuk a látásunkat már csak a földön elterülő Bruce látványa fogadott minket, valamint a kövek hűlt helye a kesztyűben.

Feloldottam a pajzsot, majd azonnal az oldalánál termettem, hogy elkezdhessem a gyógyítását. Mély és súlyos sebet szerzett, a könnyeimmel küszködve vettem el a fájdalmát, ami percről-percre egyre jobban elterjedt a testemben.
Steve és Nat támogattak hátulról, mindkettejük meleg érintése elég erőt adott ahhoz, hogy kibírjam.

Miután minimalizáltam Bruce szenvedését, leizzadva és zihálva dűltem hátra, majd terültem el a jéghideg padlón, ami nem is lehetett volna kellemesebb a felhevült testemnek.
Egy halvány mosollyal nyugtattam a többieket.

A védelmi protokoll feloldott, a kintről beszűrődő fényáradat olyan volt, mint egy égből jövő reménysugár. Az egészet már csak az tetézte, amikor Clint telefonja és az enyém is egyszerre csörrent meg.
A bátyám neve vibrált a kijelzőn.
Hevesen dobogó szívvel emeltem fel a készüléket és nyomtam rá a zöld ikonra.
Félve szóltam bele a készülékbe, a vonal túlsó végéről es váratlan hang szólt vissza.

- Köszönöm Mary! Hálásan köszönöm nektek!- Tamara kellemes és ismerős hangja könnyeket csalt a szemeimbe.

- Tammy..

Végignéztem a mögöttem álló társaságon. Régen nem látott mosoly költözött az arcomra, egyöntetűen lélegeztek fel és borultak egymás nyakába a sikert követően.

Mindenki számára nyitottam egy portált, amivel könnyen elérhették a szeretteiket.
Az enyém a bátyámék lakásához vezetett, amint átléptem rajta a lábaim kishíján megadták magukat, miután megpillantottam Tamarat a kanapén ülve a lányával és a férjével ölelkezve.

A sógornőm szinte felpattant hatalmas pocakja ellenére és hozzám sietett. Zokogva borult a karjaim közé, remegve szorítottuk egymást, mintha attól félnénk újra eltűnhetne.
Anna és David is csatlakozott hozzánk, ismerős és régen érzett szeretet járta át mindannyiunkat, visszakaptuk az életünk egy fontos darabkáját.

A telefonom folyamatosan rezgett, sorra ékeztek a telefonhívások és az üzenetek az évekkel ezelőtt eltűnt személyektől vagy azok családjától.
Visszahoztunk mindenkit.

- Mit csináltatok ti zseniális időutazók?- támadott le azonnal kérdésével Shuri, aki tisztán hallhatóan sírt a boldogságtól.

- Visszahoztunk mindenkit!

- De még mennyire, hogy vissza, gratulálok nektek!- T'Challa hangja szinte zene volt füleimnek a vonal túlsó végéről.

- Úgy örülök, hogy újra hallhatom a hangod!- csuklott el a nevetésem sírás közben.

Néhány órát még maradtam a bátyámék társaságában, bőven volt mit bepótolnunk és elmesélnünk Tamarának az elmúlt öt évből.

Aznap utoljára még visszatértem a központba ahová Steve kéretett be.
Egy különös mosollyal az arcán a kezembe nyomta James céduláját, amit az időutazás előtt vettem le magamról, annak érdekében, hogy ne történhessen vele semmi, amíg megszerezzük a köveket.
A cédula mellé egy papírcetlit is a tenyermebe csúsztatott, amin csak néhány szó és a lakásom címe szerepelt.

A kézírás ismeretlen volt mégis nagy remények fűztek az üzenethez és a feladójához.

[/SPOILER- Végtelen háború:

Egy kis szösszenet tőlem, Nat ebben a sztoriban életben marad, mert..szerintem ezt nem kell magyaráznom :D
Plusz, Thanos nem tudja meg a Moragon, hogy mit terveznek, nem hibásodik meg Nebula ruhája, nem jönnek át az időgéppel ide, így nem kerül sor a háborúra sem és Tonyt sem veszítjük el, legalább itt had maradjon a családjával!
Puszi♡/]