A szívemet adnám.. / Vkook

29

A porszemek suhogása is hallatszott a levegőben, ahogyan a fiú a földön térdepelve levegőt sem mert venni a döbbenettől, bár több volt ez annál, és sokkalta rosszabb is.
Várta, hogy a fiú a Tv képernyőjén egyszercsak megvillantja szeretett doboz mosolyát, és legyintve kacarászik majd a tényen, hogy csőbe húzta kedvesét, de nem így lett, a szőkeség szomorú borjúszemekkel pislogott a kamerába, miközben haloványan ugyan, de látszott az arcát végignyaldosó csillag útja napcsókolta bőrén. Ritkán látta Taehyungot gyengének, sőt, soha nem látta őt sírni mióta együtt voltak; ez a mostani alkalom volt az első, és ami a legjobban tépte a szívét: nem lehetett mellette, hogy megvigasztalja őt. Talán nem is volt erre vigasz, és hasznát se vette volna néma, megsemmisült valójának.

- Mióta tudom ezt, nagyon sok minden megfordult bennem, eleinte gyűlöltem mindent, amit szerettem a földön, köztük téged is, amiért el kell válnom tőled. A legjobb dologtól az életemben. - Halkult el, gyémántcseppjei megszaporodtak, és sötétebb foltot hagytak a testét borító hófehér anyagon, Kook pedig szinte elképedt, amint agya azokat a cseppeket vérré formálta. Elfolyt előtte a világ, szíve rakoncátlankodott mellkasában, ugyanis nem bírta ezt a terhelést. Olyan érzés volt, mintha minden szóval egyre nagyobb darabokat téptek volna ki testéből, lelkéből, a létezéséből, hogy aztán elfeledve hulljon a sűrű erdő leveleivel együtt a láthatatlan avarba, porszemként.

- Emlékszel még, amikor először találkoztunk? Nem, nem is ezt akartam.. - csilingelt zavart nevetése, majd a szoba sarkába bámult ajkait rágcsálva - Talán akkor éltem igazán, amikor a kórházban láttalak viszont. Igen, ez lesz az. - Csillogó íriszekkel, nosztalgikus, angyali mosollyal fürkészte a kamera lencséjét, ami soha nem adhatta meg számára a várt szavakat, és szerelme hangját. - Felszedtél a földről, és reményt adtál nekem. Ott a paplanok között ahogyan az ajkaid az enyémekhez értek új erőre kaptam, hogy megküzdjek a rám váró nehézségekkel, és minden igyekezetem ellenére úgy tűnik ez a kórság legyőzőtt, bármennyire is kapaszkodtam az életembe - beléd.

Az ónix hajú verejtékezve sóhajtozott, jobbjának remegő ujjait csillogó homlokán simította végig, majd a csontos ujjpercek zörögve hullottak térdei elé a földre. Vére zubogott, fülei sípoltak, és hiába hallott minden kimondott szót, mintha elvesztek volna agytekervényei rejtélyes árnyékában, hogy a búskomor zugokban leljenek menedéket.

- Tudod mi történt akkor a kórházban? Hahh, de bolond vagyok, honnan is tudnád.. bárcsak válaszolnál nekem, és még lenne lehetőségem hallani a hangodat Kook.. - hajtotta előre fejét és a durva szövetű takarót babrálta ujjaival, míg láthatóan szenvedett. - Agydaganatom van. - Suttogta fel sem emelve szemeit, pedig a fiú erősen imádkozott, hogy lássa azokat az ártatlan, meleg szemeket, és valóban, mintha a tekintetük összekapcsolódna, így mondja el neki a másik ezt az abszurd hülyeséget.

"Még hogy daganat ilyen fiatalon? Lehetetlen... mégsem nevetsz most Tae. Kérlek, nevesd el magad. Könyörgöm.."

- Küzdöttem ellene, mert erőt és lendületet adtál, de sajnos egyre rosszabbul lettem, és tudod ezért tűntem el többször is. Nem elutaztunk, nem szobafogságban voltam, hanem ott kezeltek, amikor úgy tűnt a testem nem bírja tovább. Sok vizsgálaton voltam, rengetegen, szerintem megszámolni sem tudom hányszor vettek tőlem vért, és világították át a fejemet; CT, MR, már megjegyezni sem tudom, melyik gép mit művelt velem. - Megtört testtartása arról árulkodott, hogy a remény nevezetű pajkos, ámbár kegyetlen lényével már köszönő viszonyban sem volt, így egy végtelennek tűnő sóhaj után fojtatta it elkezdett. - Sajnos mindhiába. Ahogy mondtam is, amikor ezt látod, már nem leszek az élők sorában. Nem sikerült a műtétem, és sajnos én sem láthatlak többé. Élőben akartam elbúcsúzni, de ugyanolyan fájdalmas és felfoghatatlan lett volna mint ahogyan most is, de akkor talán a karjaidban szenderülhettem volna örök álomra. Egyik rosszabb mint a másik..

- Nem akartalak egyedül hagyni soha az életben, és ez az egyetlen dolog, ami miatt én akartam neked szólni - más úgy sem tette volna meg. - Egy papírlapot emelt a magasba, aminek alján jól látható volt a fiú pillangó kacskaringós útvonalára emlekeztető aláírása.
- Akartam valamit adni neked, hogy örökké veled lehessek, és legyen veled valami, ami tőlem van, amit nem hagyhatsz el, bármilyen szétszórt is vagy Baby. - Kuncogott, de a tekintete sötét maradt. - Neked akartam adni a szívemet, hogy tovább élhessek benned. Talán önző dolog volt ez a részemről, lehet gyűlölni fogsz érte, de... igazából már semmi sem érdekel, csak hogy melletted maradhassak. - A fiatalt fojtogatta a keserűség, potyogtak a könnyei, de aztán megzabolázva saját érzéseit laza mozdulattal söpörte le őket, és kitekintett a picinyke ablakon - legalábbis a másik csak tippelni tudott, hogy az lehet abban az irányban, mert fehér pontok verődtek vissza a mézbarna íriszekről.
- Olyan sok mindent mondanék még neked, de rettentően elfáradtam.. Alszok egyet a nagy meccsem előtt, hátha segít valamit és soha nem jut el hozzád ez a felvétel. Remélem így lesz, és élőben mondhatom meg neked azt, amit azóta őrizgetek a szívemben, hogy ugyanebben az ágyban aludtunk: Szeretlek. Mindenhogyan, kimondhatatlanul.

Mielőtt újra kitört volna belőle a zokogás, a 'felvétel vége' gombra nyomott, de az utolsó képkocka - amin arca kipirosodott a sírástól, és amelyen lélektükrei már nem ragyogtak úgy mint régen, kimerevedve - gúnyosan nevetett az ónix hajún, akinek ebben a pillanatban repedt ezüst szilánkokra ajándékba kapott szíve, mely fölé tenyerét simította - csak a jó isten tudja mikor.