Kth x Jjk
'Szerettelek, amiért gyűlölhettelek, s most gyűlöllek amiért szeretlek téged.. '
Műfaj, besorolás: dráma
Zsepiket a kézbe 🤟
2020.06.24. : 1# schoollove, 4# hospital
07.04. 2# hospital
- Mi most elindulunk haza Kicsim. Ha szükséged van valamire, csak szólj a nővéreknek, vagy hívj fel, és jövök azonnal. - Simogatta meg fia arcát, aki kissé nyűgösen húzódott el az őt szeretgető ujjak elől, majd hangosan szusszantott.
- Igenis anya, de tudod, hogy úgyis csak a látogatási időben jöhetnétek, a következő holnap reggel lesz. Nem hajigálhatod be az ablakon a cuccaim. - Mosolyodott el halványan, kissé gyengén, hatalmas kiskutyaszemekkel pillantva a nőre, akinek szíve azonnal ellágyult a gyermeki tekintetre, szája sarkába kedves, törődő görbület került.
- Te már sosem javulsz, ilyen bolond maradsz örökre. - Ingatta a fejét, majd ígéretéhez híven kapta vállára az oldaltáskát és távozott férjével a kórteremből; a fiú ekkor sóhajtott egy hatalmasat, majd azonnal megnyomta a nővérhívó gombocskát, hogy érdeklődjön, felkelhet-e az ágynak nevezett borzalomból. Nem akarta a valóban beteg emberekhez hasonlatosan egész nap a paplanokat gyötörni, helyezkedni a kényelmetlen bútordarabon, szerinte ez fiatalnak sem volt való; kemény volt, rozoga és nyikorgott, mint a fene.
Amikor zöld utat kapott, szinte azonnal lerúgta magáról a takarót, pattant, hogy mobilját hátrahagyja, amit odáig nyomorgatott unalmában, és felfedezze a kórház minden részletét. Menekülési útvonalak, folyosók, rejtett helyiségek, raktárak - ezek mindig izgatták fantáziáját, akárcsak az elmegyógyintézetek, bár a rémtörténetek miatt valójában örült annak, hogy nem volt szerencséje egyetlen alkalommal sem páciensként belátást nyerni a borzalmakba, amiket hallott.
Igaz, nem volt oly izgalmas, mint gondolta, hogy lesz, csupán kopott falakat, üres szobákat, meggyötört, kimerült nővéreket, és rohangáló, kapkodó orvosokat talált, így inkább csak levonult az épület mögött húzódó parkba, ahová általában a betegeket vitték levegőzni; ilyesmi volt a célja, kiszellőztetni a fejét, gondolkodni, elvonulni kissé, megszabadulni a fehér szobától, ami már akkor az őrületbe kergette, pedig alig volt benn pár órája. Bele sem akart gondolni, mekkora pánik járhatja majd át az addig őt figyelő, olykor meglátogató ápolót, aki nem fogja őt az ágyában találni, bár azt is sanszosnak hitte, hogy majd elnézi, amiért éjjel kiszökött a neki kijelölt ágyból világot látni - a fiatalok általában nem ültek meg nyugton a hátsójukon.
Mire padot talált a bokrok, sövénydarabok rengetegében, szürkébbé váltak a felhők, az ég is, és lett egyre hűvösebb odakinn, ami miatt libabőr borította be egész testét, mert a ruha, amit odabenn ráerőltettek nem éppen a hidegebb időhöz volt alakítva, hátul volt egy kivágás is, ami elborzasztotta - hány itteni fogja látni a pucér hátsóját... Halkan sóhajtott, majd térdeit behajlítva ereszkedett a kemény, szálkás lapra; lábait széjjeldobva pillantott körbe, görnyedve merengett azon, hogyan történhetett meg vele, hogy a semmiből esett össze a pályán.
Voltak előjelek, nem is kevés, de nem engedte közelebb férkőzni magához az ijesztő tünetek gondolatait sem, hiszen rettegett attól, hogy netalántán komolyabb baja lehet, ami miatt nem folytathatja majd kedvenc hobbiját, a futballt, ami hosszú évek óta meghatározta a mindennapjait és őt magát is. Lényegében ez éltette, a meccsek, az adrenalin, a győzelem iránti vágy, és mindezek olyan löketet adtak neki a mindennapokhoz, hogy azt sokszor ő maga sem hitte el; képes volt éjszakába nyúlón magolni az íróasztalánál, csak hogy ne romoljanak le jegyei, mert szülei mindig ezzel fenyegették: ha lerontja az átlagát, akkor fel kell hagynia ezzel.
Gondterhelten sóhajtott és vezette szomorú íriszeit egy mellette elhaladó, bicegő, idős férfire, szemmel tartva esetlen járását, remegő, botot tartó ráncos kezeit, fixírozva megviselt arcát; akkor vert félre gyenge szíve, amikor amaz hirtelen kapcsolta össze tekintetüket, rosszallóan, morcosan pillantva a fiatalra, de Jungkook kiérzett belőle mást is - a halált. Egész testét átjárta a kellemetlen, rémisztő borzongás, ezért nem is akart már annyira a szabad levegőn maradni azzal az alakkal, aki a jelenlétével is kikergethette volna az épelméjűek közül.
Ugyan a kint tartózkodás taszította érthető okokból - pedig odabenn egynél is több idős, haldokló nő és férfi várta -, úgy gondolta az nem árthatott neki, ha ment még egy kört a tákolmányban, hátha az éjszakai sötét, a csupasz folyosók, és a gyér fények adnak egy kis extra hangulatot a lassan széteső objektumnak, így útra is kelt, hogy a véget nem érő lépcsőkön, és a hozzá tartozó közlekedőkön keresztül kalandozzon, amerre csak látott. A saját lábai előtt ismétlődő, tisztátlan csempék sokaságát tartotta szemmel, csak néha pillantva fel egy-egy váratlan csörömpölés, csilingelés vagy koccanás visszhangot verő zajára, amik feltételezhetően a kórtermekből szökkentek ki; nem mindenkit ringatott álomba a kórház nyomasztó légköre, így páran ébren voltak még ekkor, és hálát adott az úristennek, hogy nem ütközött bele egyetlen ott kezeltbe sem, különben hazáig szaladt volna ijedtében.
A világítás nem mindenhol volt tökéletes, a lámpák elhanyagolható mennyiségű fényt szórtak szét a kietlen, élettelen folyosókon, néhol erőtlenül villództak, ezzel homályos árnyfoltokat csempészve a hajmeresztő, lidérces folyosókra, melyek egyre inkább kísértették az ónix hajút. Mintha menekült volna valami elől, megszaporázta csendes lépteit, mintha attól félt volna, a semmibe nyúló térben valaki követni fogja őt, és kihasználva fegyvertelenségét ront majd neki, hogy ő sikítva ébredjen fel ebből a rémséges vízióból - ennek hitte, mert azt sem akarta még elfogadni, hogy ez a baleset, a kisebb rosszullét vele megtörténhetett, s nem csak a képzelete szórakozott vele.
Hevesen verdeső szívvel vizslatta az ajtókat, a számokat, de semmi sem volt ismerős - egyértelműen etévedt, és ez felfokozott, rettegő hangulatával keveredve szinte sírásra késztette, aminek gondolata miatt még nyomorultabbul érezte magát. Gyorsan kanyarodott az egyik lépcső irányába, majd gyorsította meg még inkább lépteit, és majdnem hanyatt vágódott, amikor egy sötét alakot látott a lépcső tetején üldögélni, gubbasztani mereven, pont arra, amerre ő tervezett felfelé caplatni. Az volt a szerencséje, hogy nem üvöltött fel hangosan ijedtében, és hogy nem zúgott le a kemény fokokon, ahogyan megcsúszott a fránya papucsa az egyik szélen, ugyanis ismerős hang ütötte meg a fülét.
- Hát te meg?
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
