A szívemet adnám.. / Vkook

20

Némán vesztek el egymás sokatmondó tekintetében, lágyan cirógatva társuk arcát, olykor elmosolyodva kedvesen; nem kellettek a szavak, feleslegesek voltak, s már túl is voltak egy hosszabb beszélgetésen mely kettejük szíve között zajlott le.
Feküdtek egymással szemben, végtagjaik összegabalyodva, szinte csomóban hevert közöttük, míg lélektükreik pulzálva villogtak a sötétben.

A két fiút egyetlen kérdés foglalkoztatta, mardosta szüntelenül, nem hagyta nyugodni őket, mert ugyan saját érzéseikkel tisztában voltak már, a külvilág teljesen más tészta volt; pontosan ezért fojtottak magukba mindent a végtelenségig. Ha szabadon vállalták fel, hogyan viszonyultak a másikhoz, elítélték volna őket, kirekesztették volna őket ártalmatlan érzelmeikkel együtt, csupán mert a normától eltérő vonzalommal bírtak - pontosan ezért voltak kénytelenek barátaik, Jiminék is titokban szeretni, ölelni az éj leple alatt.
Most ők tapasztalhatták meg, milyen volt a titokzatos, mindent elsöprő vágyakozás, a tiltott, mégis legszabadabb szerelem, ami létezett a világon.

- Mi lesz így Tae? - Kérdezte a fiatalabb suttogva, mert nem állt szándékában megszakítani az idillt, a békét, mégis egyetlen hangosabb szó elég lett volna ehhez, ahogyan egyetlen rossz helyre illesztett fogaskerék is tönkrevághatta a gépezetet, felborítva annak működését teljesen.

- Hogyhogy mi lesz? - Mosolygott rá, miközben egy ónix tincset simított ki annak arcából, ujjbegyeivel finoman kínozva bőrét, lágyan ejtve a szavakat.

- Velünk, és a többiekkel. Mit csináljunk most? - Szemei őszintén, kételyekkel telve csillogtak, míg közelebb húzódott a fiúhoz, beszippantva annak édeskés, mégis vegyszerekkel keveredett illatát.
Halkan szusszantott, majd benedvesítette kiszáradt ajkait, miközben a válaszon agyalt komótosan.

- Ha szeretnéd, alszunk, ha nem szeretnéd, akkor gyönyörködöm benned tovább. - Kuncogott angyalian, ami megmelengette Jungkook szívét, halovány, vörös árnyalatot csalva orcáira, mégis, mivel érdemleges választ nem kapott, kíváncsian próbálkozott újra.

- Nem erre gondoltam. - Bökött pajkosan az idősebb szépen ívelt orrára mutatóujjával, majd visszaeresztette kézfejét kettejük közé, hogy tovább morzsolgassa a másik mellkasát fedő anyagot, olykor talán szándékosan érintve szabaddá vált bőrét is, bizsergő ujjbegyekkel.

- Tudom Kook. - Sóhajtott gondterhelten, szemeiben pedig szomorúság csillant, de csak egy egészen rövidke időre engedett a gyengeségnek, hamar rendezte vonásait, mielőtt nyammogva a kimondatlan szavakon kereste a választ a fiú tekintetében. - Te mit szeretnél?

- Szerintem ez elég egyértelmű. - Sütötte le szemeit zavarában, hiszen egyetlen alkalommal sem került még ilyen helyzetbe, ráadásul most azzal az emberrel fekhetett egy ágyban, akire évekig várt, aki után epekedett minden nappal és éjszaka. Talán nem volt véletlen, hogy az élet így hozta össze őket, s nem a legelején merték bevallani, hogyan éreztek a másik iránt - kusza, tömény káosz volt ez, mi tombolt bennük, mert ez nem volt helyes, inkább volt elítélendő, mocskos és erkölcstelen.

- Ugyan már. Hetekkel ezelőtt még laposra püföltük egymást; hogyan lenne egyértelmű, mit akarsz most tőlem? Lehet ez is egy újabb csapda, csak kissé aljasabb talán. - Vigyorgott gonoszul, mert pontosan tudta, sejtette, hogy annak az időszaknak ezzel az egyetlen csókkal végeszakadt - helyette eléjük tárult az ijesztő, kiszámíthatatlan ismeretlen, ami, mint egy tátongó szakadék próbálta elnyelni, bekebelezni őket egészben.

- Beszélgessünk már egy kicsit komolyabban. - Lágy ajakgörbülettel ingatta fejét, ezzel hajával dörzsölve a párnát, összekócolva már szétálló, selymes tincseit.
Az idősebb arca megkomolyodott, vonásai megkeményedtek, még szemöldökei is szigorú vonalba húzódtak hirtelen.

- Lennél a következő Mr. Kim? - Kibukott belőlük a nevetés, de szinte egyszerre tapasztották egymás szájára a tenyerüket, ezzel csitítva valamelyest a hirtelen belőlük kirobbanó kacajt, hogy ne kísértsék sorsukat, és ne vonják magukra a kinti folyosókon járőröző nővérek figyelmét.

- Ezt olyan nehéz elhinni. - Ingatta a fejét az ónix hajú kétkedve, el nem szakadva Taehyung tekintetétől, ami olyan szinten vonzotta, mintha csak az tartotta volna a földön, ebben a világban is.

- Micsodát? - Vigyorogva vizslatta a fiatalabbat, az arcát cirógató ujjbegyeinek útját követve végig a bársonyos bőrön.

- Azt, hogy azok után, amiket műveltünk, velem akarsz lenni. - Íriszei különös fényben csillogtak az est sötétjében, halovány, mégis egyértelmű üzeneteket küldve az idősebbnek, akinek szíve fájdalmasan nagyokat dobbant, faltörő kosként rontva bordáinak, felfokozott ütemben.

- A saját érzéseid sem hiszed el talán? - Mosolygott mindent tudó íriszekkel, ezzel csak erősítve a fiú orcáin ülő, addig haloványabb pírt; nagyon jól tudta, hogy ugyanazt élték át mindketten a hosszú évek alatt: vágyódás, epekedés, fájdalmas sóvárgás - nekik akkor csak ez jutott, azonban a mai napon minden megváltozott; végre engedtek a bennük tomboló viharnak, hogy az ledöntse a láthatatlan gátakat, ezzel felszabadítva őket tetteik súlya alól.

- Kérlek ne vájkálj bennem. - Rejtette magát két tenyere mögé, hogy azzal takarja el árulkodó vonásait, amikből a másik olyan egyszerűen, könnyedén olvasott mindigis.

- Nem szándékom, de képtelen vagyok mást figyelni, amikor itt vagy előttem. - Puhán ejtette a szavakat, kedvesen, mintha elringatta volna társát, ezzel csak még inkább zavarba hozva a fiút, amíg igyekezett óvatosan lefejteni szépsége elől az őt takaró kézfejeket; csatároztak, mégsem volt ez indulattal fűtött, sokkal inkább idilli, édes küzdelem.

- Annyira félek. - Súgta lehunyt szemekkel, amíg eltűntek az eddig menedéket nyújtó hosszú ujjak előle, majd gondterhelt, hosszú sóhajt eresztett kettejük közé.

- Amíg engem látsz, nem kell félned semmitől. - Villantott egy féloldalas mosolyt, s a másik nem is inkább a feltételezésen akadt fenn, hogy ne tudná önmagát megvédeni, sokkal inkább az idő foglalkoztatta.

- Meddig lesz ez így? Mi történik most veled? - Tette fel kérdéseit, amik már jóval korábban megfogalmazódtak benne, de nem volt ideje, alkalma feltenni őket, mert az élet mindig közbeszólt, mintha szándékosan akarta volna megfosztani a tudástól; megérzés volt, vagy találgatás, ezt maga sem tudta volna megmondani, mindenesetre a másikban éles kést forgatott meg egyetlen mondattal. A szőkeség arca elkomorodott, fürkészőn járatta szembogarait elgondolkozva a fiatalabbon, majd mélyen szívta magába az oxigént, mielőtt dús párnái szólásra nyíltak.

- Csak pár ártatlan vizsgálat, és megyek is haza. Jobban leszek, és higgy abban, hogy ez így van, ezzel segítesz a legtöbbet. - Hintett puha csókot ajkaira, ezzel megpecsételve szavait. - Jelenleg... te tartasz csak életben.

Szép estét nektek 💜