A szívemet adnám.. / Vkook

26

Jungkook sosem érzett még ilyesfajta frusztrációt, ilyen rettegést és tehetetlenséget, mint abban a pillanatban, hiszen élete elejét taposta még csak; nem volt még olyan, hogy ennyire kapcsolódott volna bárkihez, hogy gondoskodnia kellett volna egy másik személyről, akiért tiszta szívből aggódott is.
Kétségbeesésében szinte azonnal a hátára fektette Taehyungot, óvatosan, figyelve annak minden rezdülésére, majd magára szenvedte alsóját, és nem gondolkodva többet rohant le az idősebb fiú szülőihez, hogy segítséget kérjen tőlük ebben a helyzetben.

Késő volt, így nem számíthatott arra, hogy esetleg fenn lennének még - nem is érdekelte, hogy akár legédesebb álmukból rázná fel őket, hiszen egy élet múlhatott ezen, és azzal sem törődött sokat, hogy mit fognak ők gondolni, mit keresett titokban a szőkeség szobájában szinte meztelenül, amaz pedig miért visel Ádám - kosztümöt?
Eszeveszett módon kezdte püfölni a csukott ajtót, majd nem gondolkodva tovább tépte azt fel, hogy berontson a szobába, és ha kell, erővel cipelje fel őket Taehyunghoz. A benn addig békésen alvók a hirtelen pániktól remegve ültek fel az ágyban, a pár férfi tagja azonnal az éjjeliszekrény fiókjához kapott, hogy kirántsa onnan a végzetes fegyvert, majd az érkezőre fogta azt, miközben remegő, mégis öblös hangján szólította meg.

- Mi a francot keres itt?! Takarodjon a házamból! - Perdítette le magáról a takarót, majd lépett volna még közelebb, hogy elrettentő hatást érjen el, de az ónix hajú a falon lévő kapcsolóra csapott; a fény elárasztotta a szobát, a vakító világosság hirtelen sokkjában a szülők nagyokat pislogtak. Először értetlenül, majd meglepetten meredtek a zilált külsejű, hiányos öltözetben mutatkozó ifjúra. - Hát te meg..?! - Ennyi telt a döbbenettől a férfitól, de a szőkeség anyja gyorsabb volt. Realizálta, hogy ki is tartózkodik éppen a szobájukban, majd végigpörgette fejében a legrosszabb eshetőségeket.

- Szóval, mit keresel itt? - Vonta kérdőre szúrós pillantással, miközben szemérmesen eltakarta hálóruhába bújtatott alakját, de a fiú nem hátrált meg, egy cseppet sem érdekelte, hogy tulajdonképpen szembenéz egy pisztolynak a csövével, és hogy a nő fel is ismerte őt.

- Tae rosszul van, elájult! Kérem segítsenek, mert nem tudom, mit tegyek? - Zihálta az izgalomtól, nagyra nyílt szemekkel, és nem kellett ennél több - a szülők hittek neki. Aggódva pattantak ki az ágyból, de az idősebb férfi nem eresztette el a fém fegyvert, nehogy váratlan meglepetés érje védtelen alakjukat. Egymás után, szinte libasorban csörtettek az emeletre, az ónix hajú azonban későn tért magához, mire utánuk iramodott, már be sem léphetett az ajtón, az bezárult előtte; a nő erősen tartotta a kilincset, és amíg végighallgatta, ahogyan férje odabenn riadt hangon valószínűleg a mentősökkel kommunikál mobilján, addig ő megfontoltan, mégis gyilkos fénnyel szemeiben méregette a fiút.

- Most pedig mond el az igazat, mit műveltetek? - Hangja hidegebben csengett, mint eddig bármikor, vizslató íriszei alatt pedig még a fiatalabb is összehúzta magát, hangja elbátortalanodott.

- Mi csak... - Kezdte, de hamar rájött, hogy talán a szőke hajú ősei nem voltak tisztában az egyik legfontosabb ténnyel: a fiuk meleg volt, és vele együtt tengette napjait. Honnan is tudhatták volna, mikor titokban tartották az iskolában is, ráadásul a korábbi ellenségekről senki sem gondolta volna, hogy szerelmes párként végzik? - Játszottunk.. - Inkább kérdésnek hangzott az egércincogás, ami a torkán kiszökött, és még felfogni sem volt ideje a fájdalmas pofont, a nő tenyerét, ami az arcán csattant.

- Azt mondtam, az igazat. Rád hívom a rendőröket, ha még egyszer hazugság hagyja el a mocskos szádat. - Mosolyodott el haloványan, Jungkook pedig megremegett, a gyomra görcsbe ugrott teste végig saját, sós verejtékében úszott. Nem hagyhatta, hogy kedvese figyelem nélkül maradjon, mégis hirtelen megbánta, hogy pont a homofób, gyűlölköző felnőtteket hívta segítségül, hiába nem volt más megoldás - pánikolt. Nagyot nyelve fordította oldalra arcát, aminek bal fele erőteljesen zsibbadt a korábbitól, szíve pedig fájdalmasan szúrt, lüktetve, jelezve, hogy baj lesz.

- Szeretem a fiát. Lefeküdtünk és... közben lett rosszul. - Ejtette a szavakat apránként, lassacskán, mintha ezzel késleltetni tudta volna a következményeket. A nő arca hirtelen borult haragos lángokba, ajkai elnyíltak, ezzel megvillantva hófehér vicsorát.

- Hogy merészeled?! - Üvöltötte, és idegbeteg módon rontott neki a fiatalnak, levetkőzve a korábbi álarcot, majdhogynem lelökve őt a lépcsőről; éppen csak meg tudott kapaszkodni, azonban oda kellett figyelnie, mert az idősebb cibálta, rángatta őt a karjánál fogva, ő pedig már csillagokat látott, szédült és hányingere is volt a közelgő rosszulléttől - nem tett jót ez a gyenge szívének, így próbálta megállítani a nőt, de mire elcsitíthatta volna, a férfi is kirontott a szobából; valószínűleg magától, önerőből összerakta, mi történhetett korábban odabenn, mert Jungkook levetett ruháival a kezében csörtetett ki az ajtón, majd vágta azokat egyenesen a fejéhez, amiket ő éppenhogy el tudott kapni, miközben Tae anyja ordított, őt lefele taszigálva a lépcső fokain. - Hogy merészelsz ilyet mondani?! Még hogy szereted! Nem egy mocskos buzi mint te, aberrált hülyegyerek! Azonnal tűnj el a házunkból! Elmondom anyádnak, hogy micsoda egy perverz rohadék vagy! Megerőszakoltad a fiamat te utolsó senkiházi!! Takarodj innen, takarodj ha azt mondom!!

Az ónix hajú a levegőt kapkodva, az idősebbeket pásztázta szemeivel, miközben óvatosan, mégis remegve hátrált, vigyázva, hogy le ne zuhanjon a meredek fokokon, majd mikor látta, hogy hiába ért el a nappaliig, a férfi oda is követte őt, hátat fordítva, pánikolva szaladt ki a kertbe, majd onnan is az utcára, a ruháival a kezeiben, miközben szíve egyre erőteljesebben jelezte, hogy gond van.
Nem nézett hátra, pedig iszonyatosan aggódott szerelméért, ott akart lenni mellette, hogy soha egy percre se engedje el a kezét, amíg gyönyörű, mandulavágásű szemeit ki nem nyitja egy édes mosollyal az ajkain.
Tudta ő, sejtette, hogy valami gond volt a szőkeséggel, mégsem tudta összerakni a jeleket, és még most sem sejtette, mennyivel nagyobb volt a probléma, mint amit valójában látott.

Nem számított, hogy az éjszaka csípős, jeges levegője a tüdejét és a bőrét is marta - ezt észre sem vette, mert gondolatai messze jártak, cikázva, összefüggéstelenül, lábai pedig egymást fürgén követték a betonon. Csupasz talpát szilánkok, és egyéb törmelékek is vágták, látása egyre inkább elhomályosult.
Felüvöltött, amikor a szíve hirtelen kétszeres tempóban verte bordáit, a szorító, lüktető érzés miatt a mellkasához kapott, az anyagok kihullottak ujjai közül, ő maga pedig térdre rogyott az út közepén. Tágra nyílt szemekkel öklendezve köhögte fel a véres habot, ami sajnos már számára sem volt ismeretlen, majd elgyengült végtagokkal bucskázott előre, homloka keményen csattant a beton érdes felületén, majd hirtelen csend lett az utcában. Csak egy közeledő jármű zaja váltotta fel az éjszaka csendjét.