A szívemet adnám.. / Vkook

15

Lehajtott fejjel vizslatta a kopott, szürke színben játszó köveket, fejben azonban teljesen máshol járt; nem tudta, mit kellene mondania a fiúnak, mert ugyan sok közük az addigi viszályon kívül nem sok volt egymáshoz, amaz mégis megosztotta vele ottléte okát - úgy, ahogy, mivel ő sem volt tisztában azzal, mi baja is volt tulajdonképpen -, így az lett volna fair, ha elmondja neki, amit tudott, miért is raboskodott az intézményben. Nem füllött ehhez a foga, ugyanis idegenek voltak egymásnak, alig tudtak valamit a másikról, így a hallgatás mellett döntött inkább, aprócska füllentéssel fűszerezve azt.

- Egyszerű rosszullét, kis szédülés, ha rajtam múlna, már nem is lennék itt. Anyámék erősködtek, hogy feküdjek be ide, és addig ki nem engednek innen, amíg nem vizsgáltak meg alaposan. - Ingatta a fejét édes görbülettel szája sarkában, ami mosolygásra késztette Jungkookot is, aki ezután lemondóan sóhajtott fel.

- Milyen szép is lenne az élet a szülői aggodalmak nélkül, nem igaz? Vagy esetleg nélkülem. - Vigyorgott rá -, a legutolsó, fájdalmas verekedésükre utalt, ahol erős fejsérülést kapott Taehyung -, ujjával bökte oldalba, a szőkeség pedig nyikkanva ugrott meg ültében, majd mindketten összeszűkített szemekkel vizslatták a másikat, mintha újabb harcra készülnének, de aztán kibukott belőlük a nevetés.

- Ne is mond, szerinted mekkorát fognak pislogni, amikor meglátják ezt itt? - Húzta fel az őt takaró anyag ujját, hogy megmutassa, könyékhajlata hogyan, mekkora területen borult a lila egy sötétebb árnyalatába, csupán azért, mert az egyik ápoló elrontotta a vérvételt, és átbökte a fiú vénáját.

- Az semmi, figyeld az enyémet. - Csillant meg a szeme a sötétben, mivel még így is tudtak versengeni, vajon kinek volt rosszabb? Feltűrte a ruhának nem nevezhető valami ujját, hogy elégedetten figyelje Taehyung reakcióját az övénél is nagyobb paca látványára.

- Van egy olyan érzésem, hogy ezek itt nem értik a dolgukat. Úgy fogunk festeni, mint egy elcseszett ementáli. - Ingatta fejét rosszallóan; szerinte az egészségügynek nem így kellett volna festenie, nem kellett volna az orvosoknak hibát hibára halmozniuk, - ez mégis így volt -, vagy kosznak, mocsoknak lennie egy ilyen fontos épületben, mégsem volt ez másképp. A rohanó világ egyik nagy hátránya bukott elő ilyenkor, felsejlett a homályban, hogy mennyire háttérbe szorult az ember egészsége, és került előtérbe az, hogy robotokká, dolgozni képes egyen-figurákká formálják őket - mert sajnos erről szólt az élet, és ezt tökéletesen látta a két fiú is, csupán szavaikat nem tudták volna úgy alakítani, hogy feltárják agytekervényeik kusza kreálmányát, értelmes egésszé gyúrva azt.

- Az lehet, de gondolj bele, milyen jó kis történetet tudunk ehhez kitalálni, ámuldozni fognak. Micsoda verekedés lehetett közöttünk, ami miatt a kórházba is bekerültünk mindketten? - Magyarázott az ónix hajú lelkesen. Az idősebb szája sarkában kedveskedő görbület ült meg; szerette a fiú energiáját, és úgy érezte, szüksége is volt éppen a közelségére, mert levert volt, s emiatt gyengének is érezte magát. Jókor érkezett a segítség újból feltöltötte megfáradt tagjait, beolajozta fogaskerekeit, így szinte meg is feledkezett arról, hogy egy omladozó kórház lepukkant lépcsőfordulójában üldögéltek, vékony kis ruhájukban a padlón, efféle ostobaságokon merengve el.

Mindez nem számított, mert végre kellemes hangulat lengte körül, és nem azon töprengett, mi lesz majd másnap, milyen vizsgálatok sorozata várt rá, miket kellett még kiállnia a gyógyulás érdekében, és vajon merre tartott az élete, mely hirtelen vett számára is váratlan fordulatot?

- Majd úgy adjuk elő, hogy nehezen ugyan, de legyűrtelek téged, és itt tértél magadhoz, mert behoztalak. Micsoda hőstett a győzelem után! - Jungkook felháborodott arckifejezése miatt kitört belőle a nevetés, amit nem győzött újra csitítani, mivel nem akartak bajt hozni a saját fejükre, és a hangoskodással elárulni hollétüket.

- Még mit nem! Én ütöttelek ki téged, esélyed sem volt! - Vágta magát ülve is vigyázba, mint aki karót nyelt hirtelen, orrát felhúzva méregette a másikat.

- Nem gondolod, hogy az túlzás lenne? A suliban mindenki tudja, hogy jól bunyózok én is. Nézd ezeket az izmokat. - Emelte meg vékony karját és feszítgette jóval apróbb bicepszét, mint amilyen a másiknak volt; ezen Jungkook kacarászott hangosan, de nem sokáig, mert lépteket hallottak a folyosón - egy ápoló papucsának ritmikus csattogása vált egyre hangosabbá, közeledett feléjük.
- Ki van ott?

Mindketten megdermedtek, egyszerre futott ki a vér az arcukból, egymás íriszeiben keresték a megoldást, végül a szőkeség ugrott fel először és ragadta karon társát.
- Gyere utánam! - Suttogta pánikolva és a lépcsőn lefele húzta magával a fiatalabbat, aki bukdácsolva követte, fejét ide-oda forgatva, hogy nem-e követi őket valaki, az ápoló esetleg, aki pont őket kereshette.

Tulajdonképpen nem is volt félnivalójuk, mert a dorgáláson kívül, amit kaphattak, nemigen számíthattak másra; elvégre nem börtönben voltak ők, hanem egy kórházban, ahol csupán a csendre kellett ügyelni, és igaz, kissé hangosabban mulattak a kelleténél, mégsem vont ez maga után semmiféle negatívumot. Feleslegesen futottak, de legalább ez a kis kaland, az izgalom örökre megmaradt bennük, hiszen ehhez hasonló helyzetben nem voltak még - egy elhagyatottnak tűnő épületben rohangáltak az ott kísértő lelkek elől, ez pedig igazán vérpezsdítő volt, hiányzott addigi szürke hétköznapjaikból az adrenalin.

Jungkook az egyik kanyarnál az ellenkező irányba cibálta az idősebbet, aki erősen ütközött az őt rángató testének, nyekkenve, de nem borultak fel, csupán az ajtófélfára kenődtek fel vállaikkal másodpercekkel később, mert egyszerre próbáltak átkelni a szűk kijáraton.

- Ne mond, hogy nem férsz el! - Sziszegte Jungkook, majd miután megelőzte a fiút egy eldugottabb részen pihegett térdére támaszkodva, ujjaik még mindig összekulcsolva pihent közöttük.
Lényegében a meneküléssel már nagyobb zajt csaptak, mint előtte a jókedvükkel, de nem agyaltak ilyesmin - felesleges is lett volna.
Az ónix hajú hosszú másodpercekig némán kapkodta a levegőt és hallgatózott, ám amikor nem észleltek semmit, kirobbant belőle a nevetés újra, teste remegett, könnyei is kicsordultak.

- Te meg min mulatsz ennyire? Megvesztél? - Kerekedtek ki a szőkeség szemei, hitetlenül bámulta a másikat, kettyósnak hitte őt, azt hitte megbuggyant, vagy talán az ördög szállta meg.

- Nem, csak.. Ahogy.. Hahh.. Várj... - Próbált levegőhöz jutni két kacaj közepette, ami csak percek múltán sikerült, addigra a másik türelmetlenül szuggerálta, hátha végre választ kaphatott a korábbi kérdésére. - Ahogy előttem szaladtál... Kilibbent a feneked a ruha alól. - Tört ki belőle újból a nevetés, míg Taehyung arca, fülei is rákvörösek lettek.

Azt hiszem alakulunk, ti hogy látjátok? 🏳️‍🌈🤟
Vélemény? 🤭
👇
⭐