A szívemet adnám.. / Vkook

11

Egészen a házibuli óta furcsállotta a szőkeség viselkedését, mert úgy érezte, hogy ott elkezdődött valami új, egy addig ismeretlen történetszál kettejük között; valamiért mintha távolságtartóbb lett volna vele azóta, sokkalta kevesebbet szívta a vérét, csak időnként kötözködött, de ezek a kis pimaszkodások is jóval visszafogottabbak voltak, mint korábban.
Soha, egyszer sem tette szóvá senkinek sem, mennyire megváltozott Taehyung, hogy mennyire hiányolta a piszkálódásokat, hiszen hogyan nézett már volna ki, ha elé áll ezzel a badarsággal, és megkérdezi: 'Miért nem ütsz már úgy, mint régen?'

- Valami nyugtalanít téged, jól látom? - Bökte oldalba a menta, érdektelenséget színlelve közben, mintha véletlenül pont eszébe jutott volna, hogy megkérdezi legjobb barátjától, mi újság vele, miért volt ennyire letörve mostanában?

- Semmi bajom. - Mondta, amíg a padon ülve bajlódott fűzőjével, babrálta, bűvölte, hátha meg tudja azt úgy kötni, hogy a futball edzésen lehetőleg ne oldódjon ki, ne essen orra benne, de ne is bökje a talpát, ha betűri azt a cipőjébe.

- Ha bármiben tudok segíteni, csak szólj Kook, tudod, még mindig nem harapok. - Villantotta meg kedves, édes mosolyát, melyet ritkán mutatott meg a világnak - ezt ki kellett érdemelni, és az ónix hajú már réges régen elnyerte Yoongi bizalmát, baráti szeretetét -, de amint megérkezett a válasz, ez az apró görbület is szabadságra ment.

- Köszönöm, de mint mondtam, semmi bajom. Nincs szükségem a fölösleges paranoiádra. Csak..gondolkoznom kell. - Fújtatott kissé paprikás hangulatban; egyértelműen látszott, valami igazán bántotta,  marta őt belülről, de magának sem ismerte volna be, mi volt az ok, és az sem segített, hogy istentelenül kimerült volt. Fáradtnak, gyengének és nyűgösnek érezte magát, ami nem vallott rá, csak az utóbbi hetekben volt ez jellemző, és ez bosszantotta; kevésbé tudott teljesíteni a pályán, sokkal hamarabb kifulladt, többet lustálkodott a kelleténél; puhánynak tartotta magát emiatt, így még nagyobb lelkesedéssel kezdett edzeni, sokat futott reggelente az órák előtt, de egyre kevésbé bírta a megterhelést - mindezt a lelki okokra vezette vissza, mert hiába nem vallotta be magának, érdekelte, mi változott addigi, örökös haragosában, ami miatt már nem úgy történtek az események, mint hajdanán.

Az idősebb ráhagyta a dolgot, majd hangosan sóhajtott fel a tehetetlenség savanyú íze miatt nyammogva egy sort; mit tudott mit tenni, ha egyszer a másik nem kért belőle és a támogatásából sem? Ajkait rágcsálva nézte végig, amíg Jungkook egy velőset káromkodott, felpattant, majd szinte a falhoz csapta a lábáról ingerültség miatt lekapott fél pár cipőjét, hogy aztán a hirtelen mozdulattól hosszú percekig fulladozva, szinte öklendezve köhögjön, a falnak támaszkodva, szitkozódva a köhécselések közti pár másodperces szünetekben.

- El kellene menned orvoshoz, egyre sűrűbben fordul ez elő, nem gondolod? - Aggódva, szemeit le nem véve róla figyelte, követte, ahogyan ingerülten vágtatott a kis helyiségben jobbra-balra, vöröslő arccal, sípoló légcsővel.

- Csak félrenyeltem. - Menteni próbálta a menthetőt, nem sok sikerrel, mert a hangja is gyengén csuklott el a rövid mondat végén; kétségbe ejtette, láncokra verte őt az egyre halmozódó kérdések rengetege; mégis kit akart átverni? Taehyung jóformán rá se pillantott, mintha már nem is érdekelte volna a létezése - vagy csak ő reagálta túl -, őt pedig szép lassan, alattomosan hagyta el minden ereje, elpárolgott az testéből, minden korábbi előjel nélkül; bár lehet voltak tünetek, csupán ideje nem volt rájuk odafigyelni sem.
Yoongi egyet nem értve ingatta a fejét, sajnálta őt, de mit tehetett volna, ha a fiatalabb makacs volt, kemény fejű, és nem engedte, hogy bármilyen módon gondoskodjanak róla? Mintha csak bizonyítani akart volna, megmutatni mindenkinek, hogy képes volt megállni a saját két lábán, és ha valamit eltervezett, ez úgy is volt - bárcsak ez lett volna a valóság, így működött volna minden.

- Mindjárt kezdtek. - Váltott inkább témát, mintha csak saját magát akarta volna átverni azzal, hogy a fiú rosszulléteiről a fociedzésre terelte a figyelmet, hogy kevesebbet kelljen nyugtalankodnia, gyötörni agytekervényeit, hogy mi lehetett a probléma; nem volt orvos, de azzal tisztában volt, hogy egyáltalán nem volt normális, ami a másik testében zajlott; féltette őt, lehetett bármilyen egészséges, élettel, erővel teli ezelőtt.

- Már megyek is. - Mosolygott rá haloványan, sápadtan barátja, majd kifújta levegőjét, addigi minden mérgével együtt, hogy újra elrendezze a kis szemtelen fűzőt, immáron közömbösen.

Heti háromszor lépett a pályára, ami egyáltalán nem volt sok, kiváltképp, hogy ebben az időszakban meccseik sem nagyon voltak, mégis mintha kiszipolyozta volna minden alkalom, főleg a pénteki tréningek, melyek egyenesen a pokollal voltak egyenlőek; mintha minden tanár abba a tudatba ringatta volna magát, hogy jön a hétvége, így nyugodtan le lehet nyomni a diákok torkán akár dupla tananyagot is - az edző is így állt ehhez, így kétszer annyi időt töltöttek akkor az erősítéssel is. Fárasztó volt, izzasztó, Jungkook pedig egyenesen a világáról sem tudott annak a végére, pedig még hátravolt a barátságos, csapaton belüli mérkőzés, aminek ugyan tétje nem volt, de oda kellett tenniük magukat.

Lihegve, erősen koncentrálva cselezte társait és rúgott kapura pontosan célozva, eleinte kevés energiát őrölve fel, de aztán minden döcögőssé vált; folyton-folyvást megakadt, krákognia kellett, pihenni, kifújnia magát, ami felbosszantotta - dühítette, hogy nem úgy teljesített, ahogyan azt magától várta, cserébe még jobban kihajtotta a lelkét is. 
Valami azonban nagyon nem stimmelt, ugyanis szédült, csillagokat látott szemei előtt pattogni, szíve erősen dobbant, hangosan, füleiben visszhangot verve gyorsult pulzusa, a plafont verdeste, feszegetve a határait. Tudta, hogy baj van, mégis, mintha egy legyintéssel elüldözhette volna a közelgő rosszat, megrázta a fejét, és egy utolsó nagy hajrát futott a labdáért, ami végül célba ért, a rögtönzött ellenséges csapat kapujának hálójában landolt - a fiú pedig a földön.

Szemeit az érdes betonra függesztve igyekezett négykézláb levegőt szívni tüdejébe, de minden pillanattal kevesebbhez jutott; érezte, ahogyan ketyegője talán fel is akarta mondani a szolgálatot, hosszú ütemeket hagyott ki, majd kétszeres tempóra gyorsulva dörömbölt bordái börtönfalán. Akkor esett igazán pánikba, amikor ehhez köhécselése társult, mint egy rég nem látott barát üdvözölte őt, ezzel tönkretéve mindent, amibe eddig elméletben kapaszkodhatott, az egészség illúzióját rombolva le; habos, gusztustalan nyákot köhögött fel, amit nem győzött nyeldesni, köpködni a föld felé, fulladozott és segítségért könyörgött szemeivel.

Társai és az edző eddigre már körbeállták, feszült figyelemmel követve az eseményeket, de ő csak elmosódott alakokat látott, tompa, nyomott hangok jutottak el hozzá; a mentő úton volt, de ő a tudatlanság fojtogató tengerében lubickolt, gyötrődve, feszítő, szúró érzéssel mellkasában; könnyeket ejtve karmolta, véste a rücskös aszfaltot, ami az esés következtében a térdéből szivárgó vérrel volt pettyezett.

Hát megjöttem 🤭
Szerintem mind utáltok engem🤣
De nem gond, én attól még szeretem az olvasóimat🥺💜🏳️‍🌈🤧🤟
👇
⭐