A szívemet adnám.. / Vkook

8

Taehyung kivételesen jó fiú módjára a vizsgálat napján idejében felkelt, megreggelizett és elkészült, hogy készen álljon az újabb idegtépő, őrjítően hosszú várakozásra. Hiába volt időpontja, számítani lehetett rá, hogy nem akkor kerül majd sorra, amikorra a papírja szólt, mert az egészségügy sosem úgy működött, ahogyan annak kellett volna. Azt is teljesen abszurdnak tartotta, hogy ezt a napot a verekedés, vagyis a 'baleset' napját követő egy hónapra rá kapta meg - egyáltalán nem kapkodtak el semmit ha az ember egészségéről volt szó, esetleg az élete forgott kockán; egészen elképesztő történetek terjedtek szájról szájra; sajnos, ezek nem volt vitathatók, mint a többi, rosszindulatú pletyka a városban.

- Kérem itt várjanak. - Ráncolta a homlokát a doktor, miközben láthatóan idegesen, frusztráltan kelt fel a székéből, hogy a szomszédos szobába vigye a kapott képet, amit helyben tervezett kielemezni a szülőknek, megnyugtatni őket, miszerint minden rendben volt, már csak egy hét kellett a teljes gyógyuláshoz a gyermeküknek, de az élet közbeszólt.

- És most mire is várunk? - Dőlt hátra a székben szenvedve a szőke hajú, mire szüleik rosszallóan csóválták fejüket, anyja ujjai a vállán végezték, miközben halkan szólalt meg.

- Ne siettesd az urat kisfiam, biztosan elfelejtett valamit. - Való igaz, ha már kivették emiatt az iskolából is, s az aznapi óráit is leigazolták, nem húzhatta a száját, mert ha ott végeztek, akkor hazamehetett, begubózhatott kis kuckójába, és orrvérzésig vihette tovább a multkori játékot, amibe oly lelkesen kezdett bele. Egyszóval, nem volt oka panaszra, hiszen mégsem az órákon kellett kepesztenie, jegyzetelnie, mint egy erre szakosodott gépnek, hanem kikapcsolhatta agytekervényeit legalább egy fél napra.

Percekkel később tért vissza a férfi, kissé sápatagon, remegő ujjai közt a papír reszketett, akár egy falevél, amit erős vihar tépett egy fülledt, borongós nyári napon.

- Minden rendben Doktor úr? - Szólalt meg Taehyung apja, olvasva az apró jelekből, amik semmi jót nem ígértek, sőt, csak aggodalomra adhattak okot. A megszólított ősz szakállú férfi szusszanva ült vissza a helyére, kételyekkel teli tekintetét először a fiúra, majd annak szüleire vezette lassan. A várakozás csendje őrjítő volt, hiszen nem tudhattak semmit, nem voltak szakemberek - ha azok lettek volna, talán nem szorította volna őket a bizonytalanság satuja, mely mellkasukat nyomorgatta előszeretettel.

- Első pillantásra úgy tűnt, semmi probléma, de... itt ha megnézik, - mutatott az óriási pacát ábrázoló darabra, amit az asztalra helyezett, ezzel megfékezve a remegést - nos, itt van egy sötét folt, aminek nem kellene itt lennie. Nem lehetünk biztosak abban, mi ez, de azt bizton állíthatom, hogy nem az esés következtében került oda, ezért alaposan kivizsgáljuk. Adok egy beutalót koponya CT-re, és kérem, minél hamarabb egyeztessenek le időpontot. - Nyomatékosította, miszerint lehet a dolog nem tűr halasztást.

A férfi és a nő aggodalommal csillogó szemekkel méregették egymást, s szinte szinkronban, egyszerre fordultak az orvos irányába, egymás szavába vágva kérdezték az idősebbet, mi is lehetett a probléma, de amaz nem adott egyértelmű választ.

- Minden kiderül a CT után, kérem ne aggódjanak feleslegesen, ez a protokoll, mindent ellenőrzünk, amilyen hamar lehetséges. Az eredményeket azonban nem jómagam fogom ellenőrizni, mert idegsebész nem vagyok, ez nem az én szakterületem. Mindenesetre bármilyen új tünet felmerülne, problémájuk adódik keressenek engem az itteni telefonszámomon - nyújtott át egy kis cetlit, amin a sok jegyű telefonszám szerepelt -, vagy a sürgősségi osztályt.

Nem nyugtatta meg őket az orvos egyetlen szava sem, sőt, ha lehetséges, még idegesebbek lettek, amit Tae is érzékelt akkor. Csendesen fülelt, nagy szemeket meresztett az előtte ülő öreg úrra, akiről - addigi tapasztalatai alapján - nem volt jó véleménnyel, ugyanis egyszer sem végzett alapos munkát, csupán kívánságokat teljesített, mint egy pincér, egy felszolgáló, ezt pedig nem tartotta korrekt, orvosi munkának.
A mutatott fehér - szürke, helyenként sötét foltos ábra az agyába, emlékképei közé égett, és ha lehet, még őseinél is erőteljesebb aggodalom, rossz érzés fogta el.

~

A következő napok borzalmasak voltak, vontatottak, szürkék és szinte üvölteni lett volna képes az őt gyötrő kérdésektől és a szédelgéstől, ráadásul anyjáék tettek róla, hogy egyetlen nyugodt, magányos perce se legyen, mert állandóan kérdezgették - hogyan érzi magát?
Istentelenül elege volt abból, hogy az a széltől is óvni kezdték, félteni, és mivel őt sem éppen végtelen nyugalommal árasztották el a doktor szavai, a sápadt, rossz hírt hozó arca, így menni akart, ameddig csak lehetett, kiélvezni a szabadságot, ami még megadatott neki; ez a döntés, a szökési kísérlet éppen egy pénteki napra esett, amikoris a középiskolások minden addigi gátlásukat félredobva vetették magukat az alkoholmámoros éjszakába.

Úgy érezte, lehetséges túl sok akciófilmet vagy vígjátékot nézett, mert az azokban történteket leutánozva kötözte össze a lepedőket, majd miután kilógatta azt az ablakán, a másik végét alaposan az ágyhoz csomózta, a nehéz tárgyat a falnak tolva, hogy nehogy azért érjen csúfos véget a próbálkozás, mert az elmozdul a helyéről a fiú súlya miatt. Kicsípte magát, a fekete, feszes nadrág fölé egy csábítóan sokat mutató inget vett fel, ami felfedte napcsókolta, bársonyos bőrét, majd miután leellenőrizte, hogy belülről bezárta ajtaját, leereszkedett a hirtelen összetákolt 'kötélen'. Röhejesnek gondolta magát, amiért tizenhét évesen ilyesmihez kellett folyamodnia ahhoz, hogy elmehessen egyetlen éjszaka erejéig szétcsapni magát, megfeledkezni a gondjairól és a nyomasztó orvosnál tett látogatásról is.

Nem sokkal később barátja ajtaját verdeste, elmebeteg módon, mintha betörni akarta volna az amúgy stabil, időtálló darabot, mire a narancs hajú nagy szemekkel nyitott ajtót, ám öltöztetét végigmérve Taehyung hamarabb szólalt meg, mint a meglepett fiú.

- Hát te? Partiba mész, és még csak nem is szóltál? - A másik  láthatóan elszégyellte magát, tekintetét is inkább a földre szegezte, mintsem a fiatalabb pillantását kereste volna fel, súlyát balra-jobbra pakolászta, mert a kellemetlen érzés szorongatta őt.

- Hát.. Én csak.. Szóval.. Yoonginál buli lesz és..meghívott. - Motyogta halkan, láthatóan kelletlenül hajtva le fejét is.

- És engem nem? - Bökött ki ennyit a szőke hajú, homlokáig szaladt szemöldökkel.

- Hát.. - Nem akaródzott válaszolni a feltett kérdésre, mert pontosan tudta, amazt miért nem invitálták meg a buliba.

- Ott lesz Jeon is, igaz? - Szinte azonnal tudta az okokat, nem volt ő hülye, és a tény, miszerint barátja nem osztotta meg vele még csak a hírt sem, bosszantotta. Jimin óvatosan bólintott, még mindig kerülve a másik tekintetét, mire Taehyung szemei élesen villantak meg, ajkaira éles vigyor került. Ez kiragadta az addigi kábulatból, a szürkeségből, amibe az elmúlt napok alatt szinte beleépült egész lényével; felpezsdítette a vérét, hogy újra látja majd a másikat, hogy keresheti az alkalmat, mikor csapjon le rá, mikor szívhatja majd a fiatalabb vérét, s veszhetnek össze újabb semmiségeken. Morbid dolog volt ez, de minden percét élvezte, és annak is tudatában volt, ha az elmúlt időszakot akarta kiverni a fejéből valamelyest, ahhoz adrenalin volt szükséges.

A köztük beállt csend miatt a narancs hajú felpillantott, de amint meglátta amaz vicsorát, annak mélységét, rögtön kiszaladt minden csepp vére arcából, remegve kapott a kilincs után, mintha csak be akarta volna csapni az ajtót legjobb barátja előtt.

- Tudod mit? Megyek én is, hiszen péntek este van, jó az idő is. - Karolta át Chim nyakát egyik kezével, majd halkan kuncogott fel, ami miatt az alacsonyabbik minden testnedve beléfagyott. - Remekül fogunk szórakozni.

Elméleteket, véleményeket, kommenteket, csillagokat, mindent szívesen fogadok - mint valami adományvonal😂 -, de lakcímet, ha nem bánjátok nem pöttyintek ide😂
🏳️‍🌈💜🙋‍♂️

👇
⭐