A szívemet adnám.. / Vkook

6

Hiába a pihenés, a több napnyi semmittevés - mert szülei abban az időszakban még egy hajszálat sem engedtek neki odébbpakolni, aminek igazából nagyon örült, mert egyébként iszonyatosan lusta volt -, továbbra sem érezte magát annyira jól, émelygett, az étvágya olyan volt, mint egy apró madáré, s az a folytonos lüktetés nem akart múlni, hiába szedte a kapott gyógyszert, szinte semmit sem ért, de legalább a gyomrát - mivel alig evett -, már sikeresen szétmarta.
Sokszor olyan volt, mintha délibábokat észlelt volna, a szeme sarkában fekete pöttyök táncoltak pimaszul, nem hagyva őt magára pár pillanatra sem. Egy menekülője volt csupán, egyetlen út, az pedig az alvás volt, de nem szunyálhatott egész nap, mert már fájt mindene a sok fekvéstől, a karjai is zsibbadtak, annyit vergődött egész nap.

Mit volt mit tenni, nem maradhatott le a tananyaggal, nem hiányozhatott ennél is többet az órákról, ezért anyjának inkább azt hazudta, sokkal jobban volt. Lusta volt, de nem buta; tisztában volt vele, ha nem hozta volna be a lemaradást, valószínűleg képtelen lett volna felzárkózni, hiába pár napról volt csak szó. A testnevelés alól még két hétre felmentést kapott, emiatt nem kellett aggódnia, nem mintha Jungkooknak a történtek után újra eszébe jutott volna azon az órán szórakozni vele.

A folyosón is általában csak szúrós pillantást lövelltek egymás irányába, majd mentek is tovább, nem fordulva vissza, mert tudták, az eset után nem szabadott jó ideig közel kerülniük egymáshoz; nem volt jó móka, hogy a szőkeség megsérült, Jungkook komoly bajba is keveredhetett volna emiatt, de nem így történt - nem volt érdemes szórakozni az ördöggel.

Taehyung akkor jobban járt volna, ha csak Jungkookkal akad össze, és nem egy kisebb csapattal, akik rendszerint náluk is nagyobb galibákat okoztak, de mégsem ez volt a nagyobb gond - túl sokszor tett már keresztbe nekik ahhoz, hogy akkor szó nélkül engedjék továbbhaladni őt.

- Kit látnak szemeim? Figyeljetek srácok, kit sodort ide az élet? - Rágózott nyitott szájjal egy felnyírt hajú, bőrdzsekis srác, többen ekkor emelték tekintetüket az említettre.

Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a gúnytól csöpögő szavakat, tekintetét a folyosó padlózatára szegezte, nem mozdítva onnan íriszeit. Csak ne forgott vele annyira a világ; arca a lüktető fájdalomtól torzult el, édes fintorba ugrott orra is, mire a másik ezt látva erőset taszított rajta, amikor mellé ért- a földön nyekkent, felszisszenve, ugyanis a gyors mozdulat miatt összemosódott előtte minden, a színek, a formák, mintha az összes tárgy és élőlény kettőbe osztódott volna.

- Csak.. Hagyjatok békén.. - Nyögte gyengén, kezét fejéhez kapva, remegve, miután ülőhelyzetbe tornázta magát a hideg földön; rohadtul nem volt kedve ehhez, ha még jól lett volna is inkább hanyagolta volna iskolatársait, a verekedést, de így, hogy az elmúlt napokban a világáról is alig tudott, nem tudta kontrollálni saját mozgását, még nehezebb volt minden.

- Hallottátok? Azt akarja, hogy hagyjuk békén, milyen édes. - Kacarászott, majd a másik csípője mellett térdelve fogta erősen markába Taehyung gallérját, és hajolt az arcába kimeresztett szemekkel. - De vicces fiú vagy, azok után, hogy rámozdultál a nővéremre.

Meghökkent, őszintén értetlen tekintettel hajolt hátrább ellenfelétől és ingatta óvatosan fejét, nehogy a kín újból átvegye felette az uralmat, s megszólalni se legyen képes.
- Nem tudom, miről beszélsz.

- Tényleg? Tudod te, ne húzd az agyam Kim! Vállig erő, festett szőke, göndör haj, vékony, hosszú lábak.. - Fixírozta őt, erősen, szinte felnyársalva a másikat; nem hitte el, hogy amaz nem tudta, miről beszélt, biztosra vette, nagyon is emlékezett arra a bulira, ahol sikerült megfektetnie a lányt.