A szívemet adnám.. / Vkook

30

Végtelennek tűntek a percek, és semmi értelmét nem látta annak, hogy minden nap felkeljen az ágyból, és mint egy ördögi kör, hétfőtől vasárnapig ugyan oda is feküdjön vissza. Megkérdőjelezett minden hétköznapi tevékenységet, mozzanatot; evés, ivás, fürdés - ugyan mi értelme az életnek ha úgyis ugyanaz a vége?
Élvezni már nem tudta a pillanatokat, sőt, nagyon nem is figyelt fel a külvilágra, így legtöbbször arra sem, ha édesanyja beszélt hozzá. A telefonja csippanásai csak idegesítő porszemek voltak szürke mivoltának polcán, amire ügyet sem vetett, hagyta, hadd lepjék be a szemcsék a szürke polcot vastagon.
Taehyung halála óta a lábát nem tette ki a házból egyetlen pillanatra sem, csupán ablakából szemlélte, ahogyan a fák az ég felé nyújtózkodnak, mint egy gyermek egy esős, borongós napon, csupán az élet fénye veszett ki szembogaraiból.

Szülői aggódtak érte, de fogalmuk sem volt, hova rángassák el őt, hogy újra csillogjanak gyémánttükrei, azok a hatalmas bociszemek, amiket mindig meresztett rájuk, ha nagyon akart valamit. Mindez megszűnt, eltűnt a gyermeki kacaj a házból, és nagyon jól tudták miért, ugyanis hosszú időn keresztül éjszakák teltek el úgy, hogy fiuk üvöltve ébredt álmából, majd zokogástól rázkódó teste mellett virrasztottak tanácstalanul. Jungkook hallani sem akart arról, hogy pszichológushoz menjen feldolgozni a gyászt, hiszen szerinte ez nem egy olyan dolog volt, amit illene elfelejteni; szerelme csókjáért áhítozott keservesen, a közös percekért, amik odalettek hirtelen, s míg ő jobban lett a szervtől amit kapott, a másik feledésbe merült? A megmentője, élete értelme?
Ezt nem hagyhatta annyiban.

Megesküdött gondolatban, hogy őrizni fogja az emlékét, az áldozatát, ha kell, piedesztálra emeli őt, szobrokat állíttat neki, mert úgy hitte megérdemelné tettéért, hogy mindenki felfigyeljen rá holtában is.

A hetek azonban elmúltak, az őszi sárgaság a rikító télbe fordult át, hópelyhekkel díszített mindent, ami értelmetlennek tűnt már szerelme nélkül. Felrémlett előtte a kedves arc, melyet nem volt alkalma a hidegtől kicsípve, pirospozsgásan látni, ahogyan azt sem, ahogy a másik kesztyűbe bújtatott, fagyos ujjperceit lehelletével melegíti át, vagy éppen forró teával, amit a kilométerekkel odébb lévő korcsolya pálya szélén ittak volna meg, hogy aztán tovább bukdácsoljanak kacagva a jégen. Sok minden kimaradt, amit fejben pótolt vele, de mint sok minden más, nyilván ez sem volt ugyanolyan; nem volt meghitt, boldog, és önfeledt sem. A szomorúság szürkesége ölelte fel és színezte át a képeket, amiket lehet elfelejtenie lett volna jobb, de nem vitte rá a lélek. Ébren-álmában, mindenhol, mindenkor őt látta, mint egy kitartó kísértetet, aki lépten-nyomon beléakadt, kellemetlen, borzongató libabőrrel fedve be karját és tarkóját.

- Kicsim.. - A hangra mintha valóban szellemet látott volna az imént, sápatagon, tágra nyílt szemekkel pördült meg amint talpra állt, a padlón, körülötte mindenfelé elnyűtt, kopottas fényképek sorakoztak idétlen rendben. Meglepettségére édesanyja ugyanolyan rémülettel, már-már féltve őt pislogott fiára, miközben kapaszkodott az ajtó merev anyagába ujjaival. Ajkai szólásra nyíltak, de aztán nem jött ki hang rajtuk, csak tátogott a fiatalabbra, és összekotorta a süvítő csendben gondolatait. - Vendéged jött.

Az ónix hajú végre vett egy nagy levegőt, lélektükrei hamar elfénytelenedtek, majd szinte duzzogva, mégis érdektelenül fordított hátat az érkezőnek.
- Nem érdekel. - hangja idegennek hatott, ő maga sem tudta az éjszakai kiabálásokon kívül mikor hallotta ezt utoljára, és lehet fel sem ismerte volna.
- Kook.. kérlek gyere le. Ezt látnod kell. - Beljebb lépett a szobában és megcirógatta fia ónix tincseit lágyan, akárcsak elbűvölő hangjával hallójáratát. Nem volt erőszakos, nem siettette őt, és biztos volt abban is, hogy erre a pillanatra senki sincsen felkészülve. Ki tudja mióta rajtuk kívül egyetlen arcot sem látott, nem beszélt senkivel, ki tudja, hogy viselné ha hirtelen ez a kör megtörne, ráadásul a biztonságos, meleget adó otthonában, amit rejtekének hitt eddig. - Kérlek Kicsim. Csak egy kicsit gyere le jó? - Kedvesen, törődően simogatta gyermeke feje búbját, hogy amaz cseppet se érezze magán a nyomást, és így végül nehezen, de beadta a derekát.

- Legyen. De nem leszek lenn sokáig. - Mondta duzzogó rekedt hangon, mire édesanyja mindenttudóan elmosolyodott. Ebben nem volt olyan biztos.

Amint leértek a lépcső aljára, Jungkook szúrós szemekkel pillantott körbe, görnyedten állva a korlát vége mellett, de még nem látott senkit, hiába fürkészte a nappalit és az előszobát. Türelmetlen volt és éppen arra készült, hogy kinyitja a száját, hogy lehordja szülőjét, amiért a semmiért rángatta le biztosan valamilyen hátsó szándékkal, de aztán meghallotta a hangot a konyha irányából.

- Szia.

Ez az egyetlen szócska úgy hatott rá, mintha minimum gyomorszájon rúgták volna, megdermedt, ujjai a fémet szorították olyannyira, hogy félő volt, vagy csontjai, vagy a fém megadja magát ereje alatt. Hátán a hideg futkosott, az összes szőrszál égnek állt a testén, arcából kifutott a vér, pedig szíve heves dobbanásai arra késztették porhüvelyét, hogy teljes testében remegjen a tempós pulzus révén.
Riadtan fordult meg, szemei tükrözték a hitetlenkedést, és mintha ő maga is azon gondolkozott volna, hogy fogaskerekei közé mikor kúszott be egy óriási gerenda, vajon mikor vesztette el józan eszét, és kerítette hatalmába az őrület?

Az anyja tudta ezt, érezte fiának minden rezdülését, kezét a hátára simította biztatóan, és előrehajolva súgta a fülébe.
- Nem vagy bolond Kicsim. Ő az.

Gyémántcseppjei megindultak arcán, heves patakokban nyargaltak végig megviselt bőrén, megcsókolták állát, hogy aztán megnyugvást találjanak a padlón.
- Taehyung. - tört elő belőle hisztérikusan a név, törékeny, lesoványodott valója pedig összecsuklott ott, ahol volt, térdrerogyott, hogy a rázkódás, ami uralta a testét könnyedén eluralkodhasson rajta. Képtelen volt megmozdulni, mert elméje óvta attól, hogy ábrándokat kergessen, hogy szellemet látva a levegőt ölelje át kedvese helyett, így először, amikor meleg karok fonódtak köré el akart húzódni, menekülni, csakhogy ne sérüljön tovább, ne játsszon vele a világ ilyen gonosz rémeket.

Képzelet volt mindez, vagy egy alattomos, vérfagyasztóan valóságos álom?