A szívemet adnám.. / Vkook

21

Unottan firkálgatott a füzete sarkába, kacifántos mintákat gyártva, az óra tananyaga helyett erre a tevékenységre koncentrálva; hosszú percekig figyelte az egyre erősödő, karakánabb vonalakat, majd egy mélyebb sóhajjal hetykén dobta a padra ceruzáját. Pillantása a pár asztallal odébb ülő fiúra tévedt, és észre sem vette, milyen hosszasan gyönyörködött benne, csillogó szemekkel méregetve az idősebbet, aki immáron egy hete csatlakozott az iskolai tevékenységekhez újra.

Ugyan nem tudta meg, milyen okkal töltött napokat a kórházban, mert amaz soha nem árulta el neki - rébuszokban beszélt a dologról, mintha titkolnivalója lett volna, és ez nyugtalanította -, de valamelyest elengedte gyötrő kételyeit ezzel kapcsolatban, amint társa kikerült a kórteremből. Talán nem is volt fontos, hiszen látta, jobban volt, a karikák halványodtak szemei alatt, és ugyan néha olyan volt, mintha a semmibe meredne, vagy kiesne a tér - időből pár másodperc erejéig, nem volt aggasztó a helyzet.

- Elárulod, mi történt köztetek? - Hallotta felcsengeni maga mellett a menta rekedtes hangját, mire elkapta íriszeit a szőkeségről, aki pont ebben a pillanatban villantott rá egy kedvesebb mosolyt. Feltűnően más lett a viszony, a hangulat közöttük, ami nem kerülte el barátaik figyelmét, folyamatosan faggatóztak, próbáltak puhatolózni, mi változott meg ennyire. Látszatviták, összezörrenések még voltak, de sokkal kevésbé agresszívak, a pajkosság fénylett közben lélektükreikben, ezzel kellemesebbé téve az atmoszférát; csupán iskolatársaik miatt játszottak tovább, mint a jól megedzett színészek, de mindenkit nem tudtak megtéveszteni - az érzelmeket nem lehetett sokáig leplezni, főleg, ha azok ennyire masszívak voltak.

- Zavar, hogy jóban vagyunk? - Vigyorodott el az ónix hajú huncutul, mire Yoongi hitetlenkedve rázta meg a fejét és beszélt még halkabban.

- Egyáltalán nem. Szimplán furcsa, hogy nem tépitek egymást ész nélkül, és nem kell percenként szétszedni titeket. - Kuncogott, mire a tanár villanó szemekkel fordult meg a táblától - egyből faarccal némult el mindenki, persze, amikor újra erősödött a hangzavar, folytatták a társalgást.

- Ennyire azért nem volt vészes. - Ingatta a fejét egyet nem értve a korábbi állítással, miközben ujjai közé vette az eldobott tollat, hogy azt forgassa csontos ujjpercei körül.

- A francokat nem. Fogalmad sincs, mennyi aggodalmat okoztatok nekünk, és hogy hány tanakodásunk volt Chimmel, hogy mitévők legyünk. - Lefirkantotta a táblára felvázolt órai jegyzet alapját, majd hanyagul dőlt hátra a székében.

- Chimmel? - Ragadta ki az egyetlen szót a mondatból, ami megütötte a fülét, de nem volt tolakodó, vagy akaratos; vak sem, így sejtette, mi ment kettejük között, de annyira Taehyungra volt fókuszálva, és saját magára, hogy nemigen volt ideje rákérdezni erre korábban.

- Ne tereld a témát. - Fintorgott Yoongi rosszallóan, persze titkolnivalója nem volt, csupán nem akart ennyire gyorsan áttérni saját kapcsolatára.

- Meleg vagy? - Ejtette a szavakat halkan, szinte suttogva, de természetesen, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, sikeredett ezt a kérdést a legnagyobb csendben feltennie, így kaptak egy pár kétkedő, lenéző pillantást.

- Mondhatjuk. Talán félig, igen, de most mondtam, hogy ne terelj. Szóval, mi is van köztetek? Tudod, nekem bármit elmondhatsz, a legjobb haverod lennék, vagy mi a szösz, úgyhogy bökd ki végre.

~~~

Az est sötétje lepelként terült el a tó felett, ezzel tökéletes menedéket nyújtva a két szerelmes párnak, akik egymás kezét szorongatva figyelték a csillagokat, miközben apró, jelentéktelen, mégis annál mélyebb párbeszédeket folytattak.

Hiába telt el pár gondtalannak tűnő hét, az ónix hajút továbbra is nyugtalanította, hogy kedvese mennyire sokszor esett ki egy-egy mozdulatból, vagy révedt a távolba hirtelen, mintha nem is ott járt volna másodpercekkel azelőtt gondolatban - lehet csak képzelte az egészet. Úgy érezte, mintha nem volna alapja az aggodalmainak, mert tudomása szerint Taehyung nem látogatta a kórházat, azóta nem tért vissza a nyomasztó intézménybe semmiféle kontrollra, így komolyabb baja sem lehetett ez alapján; mégis, valami belülről emésztette - vagy lehet, csupán túlféltette a fiút, és tényleg nem leselkedett rá veszély. Nem akart belegondolni abba, mi lelte volna, ha kiderül, hogy nagy baj van szerelmével, és ő semmit sem tehet, hogy megóvja a testi bajoktól.

Ha nem lett volna elég, hogy párjáért aggodalmaskodhatott, ott volt még saját problémája is; azóta sem térhetett vissza kedvenc hobbijához, a futballhoz, ugyanis a szíve nem működött megfelelően: az orvosok szerint veleszületett szívbillentyű-zavara volt, ami miatt ketyegője képtelen volt a testét elegendő oxigénnel látni el, ez pedig a sportolást, és más, megterhelő mozgásformákat is szigorúan kizárta az életéből. Azt persze még nem tudták megállapítani, miért esett össze habzó szájjal a pályán a fiatal, mert erre ez nem lett volna elég magyarázat, így gyanakodtak egy ennél is súlyosabbra, ami további vizsgálatokat vont maga után, ő pedig türelmesen várt a sorára.

Aggasztotta saját helyzete, naphosszat tűnődött, tépelődött magában, és nem is a megoldást kereste, hanem a szokásos kérdéseket tette fel magának: Miért velem történik ez? Jöhet még ennél is rosszabb? - Ehhez hasonló mondatok forgalmazódtak meg benne, és megesküdött volna arra, hogy ez a karma volt biztosan, a sors így fizette vissza neki, hogy eddig másoknak ártott, holott nem volt ő sosem rossz szándékú, így egyetlen konkrét esetet sem tudott volna felidézni, amiben bántott volna mást - Taen kívül persze, mert egymást folyton csépelték, tépték, amikor, és ahol csak lehetett. De ez már a múlté.

- Fáradt vagy? - Kérdezte szerelmét az ónix hajú, a megszólított pedig csak óvatosan ingatta a fejét, csendesen, fixírozva az ujjbegyei között forgatott fűszálakat.

- Nem. Csak fáj a fejem, hasogat. - Suttogta, mert nem akarta megtörni az idillt, ezt a kellemes hangulatot, ami a tópartot övezte, és körbevonta négyesüket, így inkább, mint aki óriási titkot tartogatott, válaszolt halkan.

- Haza menjünk? - Emelte meg összekulcsolt ujjaikat, hogy kedvese kézfejére pihekönnyű csókot hintsen édes mosollyal ajkain, míg íriszeit le nem vette az idősebb arcáról; képtelen lett volna rá, hiszen a leggyönyörűbb volt ő az emberek között, és olykor komolyan elgondolkozott azon, hogy szerelme nem is volt igazán ember, sokkal inkább egy isten képére alkotott szobor - ilyen volt a szőkeség, egyszerűen tökéletes.

- Ne. Maradjunk még, kérlek, nem akarok elköszönni tőled. - Nyöszörögte duzzogva, amit Jungkook eszméletlenül aranyosnak talált, és az ehhez hasonló kis megmozdulásai miatt habarodott bele ennél is jobban. - Holnap nálam alhatnál. - Folytatta témát váltva, halvány pírral arcán, ami az est sötétjében is kiválóan látszott, míg a lágy szellő remegtette meg bársonyos tincseit, még elragadóbbá varázsolva ezzel a mosolygó, szőke fiút.

Remélem senki sem felejtette el a sok nyál és fangörcs közepette, hogy miféle szálakat bontogattam korábban, ugyanis nem marad minden ennyire cukimuki és virágszirmos habtenger 😏🤭
És hogy én ezt milyen nagy nyugalommal írtam le ide🤔🧐😂
Tartsatok velem⭐⭐⭐