A szívemet adnám.. / Vkook

5

A szőkeség aznap csak órákkal később került ki a gyengélkedőről, és bár az iskolaorvos erőlködött, menjen be a kórházba, legalább egy röntgenre, nem állt szándékában ilyesmit tenni, mert akkor szülei előtt is nagy eséllyel bukott volna le az öltözőben történtek kapcsán - márpedig egy újabb verekedés, egy összetűzés nem tett volna jót a nevüknek, ráadásul nem olyan régen került szobafogságba is. Ezután nem tudta elképzelni, mi lehetett volna a következő fokozat, bár attól is tartott, a középiskola végéig bezárták volna egy elszigetelt toronyba is akár, mint Rapunzelt, és akkor Jungkook fehér lovon érkezett volna, hogy tovább húzza az agyát, szinte hallotta a mondatot is: "Taepunzel, ereszd le a hajadat."
Na meg a nagy büdös hogyne.

Hiába próbálkozott erősen, igyekezett tenni az elkerülhetetlen ellen, édesanyjáék figyelmét nem kerülte el fiuk furcsa viselkedése; mindennek nekiment, az asztalsarok, a kilincsek, semmi sem kímélte a fiatal már érzékennyé vált oldalát és karjait, apró foltok díszítették mindenütt, amikre ő maga ügyet sem vetett volna - szerzett már rosszabb, csúnyább sérüléseket is. Leginkább az émelygés, és az a fránya szédelgés zavarta, emiatt képtelen volt meglenni sokszor egy helyben, mert úgy érezte, menten lebucskázik az ágyáról, vagy a székről, az egyenes járás pedig annyira volt nagy kihívás, mint ittasan biciklizni egy szögegyenes úton.

- Most az egyszer nem érdekel, mit akarsz, eljössz velünk az orvoshoz, mert ha nem, összekötözlek, és úgy húzlak magam után, az istenre esküszöm! - Édesapja érthető okokból kifakadt, már órák óta ezen vitatkoztak, menjenek-e, vagy ne menjenek, bár részükről ez nem is volt kérdéses.

- A végeredmény ugyanaz akkor is, ha ellent mondok nem? - Szusszantott a szőke hajú, mogorva pillantással illetve a másik kettőt. - És ha egyszer azt mondom, jól vagyok, akkor az úgy is van. - Morgott továbbra is, az asztal szélét piszkálta az ebédlőben, míg apjáék vele szemben, az asztal túloldalán, akárcsak a vallatók bámultak rá, majd egymásra.

- Elég volt. Szállj be a kocsiba. - Édesanyja nyugodt hanghordozása miatt most is - mint mindig - teste megborzongott, gyomra a hányinger érzetét növelve még parányibbra szűkült össze, ugyan a látása sem volt épp túl tiszta, remegve tápászkodott fel az asztaltól és indult meg botladozva a kijárat felé - inkább az orvos, mint az anyja haragja.

~

- Úgy tűnik, a fiuknak agyrázkódása van. Pár nap pihenést javaslok, ne menjen iskolába.. bár úgyis hétvége jön, ha lehet ne erőltesse meg magát, és jobban is lesz. - Firkált a fehér köpenyes férfi unottan egy papírra, míg az asszisztense gépelt, mint egy robot, majd nyomtatott egy receptet, amin fájdalomcsillapító szerepelt; hátha szükség lesz rá valamikor, illetve a látszat kedvéért, hogy mégiscsak tett valamit a gyerekért, végzi a dolgát rendesen.

A szülőknek nem tűnt fel az egykedvűség, az sem, alig nézett rá a fiatalabbra, a diagnózist percekkel az érkezésük után hanyagul vetette a papírra, csupán egy dolog érdekelte már őket a nyugtató szavak után, és mivel Tae már nem tartózkodott a rendelőben, szívesebben is kíváncsiskodtak.

- Agyrázkódása? Megkérdezhetem doktor úr, hogy hogyan lehetséges ez? - Az anyja szúrós szemeit az idősebb férfin tartotta, válaszokat várva, bár talán ő is sejtette, nem őt kellett volna kérdeznie.

- Egy a fejet ért erős behatástól, ez történhetett egy esés, egy ütés, verekedés következtében. Kérdezzék meg őt, az ő korában nem lenne természetellenes, ha bajba került volna, de adok egy tanácsot: finoman faggassák, különben ellenáll majd, talán hazudni is fog - ez gyermeki tulajdonság. - Mosolygott, ennyivel pedig meg is győzte a szülőket, akik megköszönve a segítséget ültek kocsiba Taehyunggal együtt.
Lopva pislákoltak hátra a visszapillantón keresztül leselkedve, egymást noszogatták tekintetükkel, valamelyikük kezdjen már bele, ugyanis a másikra akarták testálni a nagy feladatot; egy tinédzserrel őszintén beszélgetni nem volt könnyű feladat, a lázadás időszaka volt ez.

- Kicsim, szeretnék kérdezni tőled valamit. - Fordult hátra féloldalasan a nő a támlába kapaszkodva, még a szavakat is óvatosan formálta, nehogy falba ütközzön már a legelső próbálkozásnál is.

- Hm? - Hümmögött a fiú, de továbbra is kifele bámult az ablakon, a mellettük elsuhanó tájat, házakat és fákat figyelte érdektelenül, kezével az ajtón támasztotta magát.

- Mond csak, megint verekedtetek a Jeon fiúval?
Szemei élesen villantak, kissé ijedten is talán, de hangján nem hallatszott a lebukástól való félelem.

- Dehogyis. Csak megcsúsztam tesin, és bevertem a fejemet. - Pillantott ki újra az üvegen, ezzel el tudta kerülni, hogy őse kutakodó íriszeivel találkozzon saját tekintete.

- Akkor miért nem mesélted ezt el nekünk? Ha bajod esik, arról szeretnék tudni, és nem ádáz harcot vívni veled, hogy elvihessünk egyáltalán az orvoshoz. - Kemény pillantása nem eresztette fia alakját, de feleslegesen szuggerálta, ugyanis amaz nem tervezte megadni magát.

- Mert tudtam, hogy ekkora ügyet csinálnátok ebből. Ő pedig a közelemben sem járt, nem tehet róla. - Szinte suttogta az utolsó szavakat. - Szimplán ügyetlen voltam, megcsúsztam, elestem, ennyi. Lehetne, hogy hanyagoljuk ezt az egészet?  - Nyöszörgött fáradtan és lejjebb csúszott a bézs színű ülésben.
Szerencséjére nem is tervezték tovább faggatni őt, hittek neki, mást nem tehettek volna; legalábbis ezzel nyugtatták magukat, ugyanis ha az iskolaorvost kérdezték volna, mindent eléjük tárt volna - Jimin beszámolt neki a részletekről, mert haragudott Jungkookra. Akármi is állt a két fiú állandó harcai mögött, mostmár rájuk is tartozott, mert a mindennapjaik már így is romokban hevertek.

Igyekszem ráállni arra, hogy ebből is és a Ne engedd el a kezem című történetből is 3 naponta hozzak részeket, egy nagy csúsztatással, így gyakran tudok nektek részeket hozni ^^🥺

Illetve egy kérdés: Miért szeretitek olvasni a történeteim?

Legyen szép hetetek, érkezem holnap után is 🙋‍♂️💜🏳️‍🌈