savior boyguard ||vkook|| [2]

64 - nyakörv

futottak, ahogy csak a lábuk bírta. az erejük nagy részét elszívta az, hogy plusz egy főt kellett a hátukon cipelni, de ez nem tántoríthatta el őket.

lábak dobogása zengte be az eddig nyugodt légkörű folyosót. lihegve rohantak, hogy minél több levegőhöz jussanak, és minél tovább érjenek.

jungkook vitte taehyungot, yoongi pedig az ájult, így még nehezebben tartható jimint. mögöttük a két baratságos stray kids tag loholt fejvesztve.

a cipőjük hangosan csattant a laminált padlózathoz, ahogy egyre közelebb értek a bs csapat szobájához. amikor aztán nagy hévvel benyitottak az ajtón, négy kíváncsi szempár néhezz vissza rájuk.

az ál-jimin és az ál-taehyung döbbenten meredt igazi változataik rongyos alakjaira. megpróbáltak kiszökni, de felix és changbin most is a hattagú csapat mellett állt.

nyakoncsípték őket, majd a szoba közepére ültették, egymasnak háttal. a kezeiket és a testüket kötéllel kötötték meg, majd namjoon és jin dühösen meredt rájuk.

"azt hiszitek, nem láttunk át rajtatok? pocsék színészek vagytok." nézett külön taehyungra a pár nappal ezelőtti sérelme miatt seokjin.

a két riadt fiú szemében reménytelenség lángja lobbant, utólsó erejükkel kezdték dobálni szavaikat, sérelmeiket, üres fenyegetőzésüket.

"nem ússzátok meg! park jinyoung haragja úgyis lesújt!"

"igen, és nem lesz olyan könnyű felvenni vele a harcot!"

"nagyon erős! megöl titeket, kitapintja a gyengéteket, és ellenetek használja fel!"

"fogalmatok sincs, mi mindenen mentünk keresztül!"

"ő volt az egyetlen, aki megértett minket!"

"ő volt az egyetlen, aki megpróbálta megérteni, mit érzünk! nehéz időkben is támaszt nyújtott!"

"biztos vagyok benne, hogy ilyen elkényeztetett kölykök még csak bele sem gondolnak abba, milyen, ha a testvérével kell versengenie!"

"vagy elvesztenie az apját, a családját, minden vagyonát!"

"vagy éppen  tanulási lehetőséget!"

"fogadjunk, hogy még álmotokban sem gondolnátok a nyomorra!"

"undorító suhancok!"

"elkényeztetett mocskok!"

"buzik!"

"elég!"

éles üvöltés szelte ketté a szoba egyöntetű hangosságát. a hang nem a foglyok torkából született. egy barna hajú fiú állt mellettük, kezében egy orvosi szikévek, amit az elsősegélydobozból vett elő.

"kuss. kuss, kuss, kuss, kuss, kuss!" skandálta egyre hangosabban, a végén már üvöltve.

lihegve állt a szoba közepén a lekötözöttek mellett. haja félig a szemébe csúszott, ezzel mégijesztőbb hatást adva neki.

"nem gondoljátok... hogy előbb meg kéne ismernetek minket  mielőtt ilyeneket mondtok?!" az elejétől való suttogása a mondat végére kiáltásba torkollt.

zihált, haja izzadtan tapadt a homlokához, szeme résnyire szűkült tincsei mögött. a két markolatát úgy szorította, hogy az ujjai elfehéredtek.

"elvesztettem az apám. az anyám nem engedett a szerelmem közelébe, mert ő egy fiú. mit tudsz te elmondani nekem, ha? mit tudsz te arról, hogy én milyen szörnyűségeken mentem keresztül, hm?"