Runaway Bride (Carlos Sainz fanfiction) BEFEJEZETT

1. Mégis mennyit költöttél?

-Hol az az istenverte nőszemély, mi? – rontott be egy emelettel lejjebb az én legdrágább jegyesem, aki, ahogy azt ilyen nagy távolságból is tökéletesen tisztán hallottam, valószínűleg megtudta, mivel töltöttem a délutánomat.

- Mr. Davis, uram, miért kiabál ennyire? – hallottam meg a házvezetőnőnk, Liz halk, türelemmel teli hangját. Köztünk szólva ő volt itt az egyetlen, aki kedvelt engem, törődött velem és megértette a problémáimat. – Mit tett a kisasszony, amiért ennyire haragszik rá?

-Még kérdezi, Elizabeth? Hát mégis miért fizetem magát, ha azt sem tudja, mit csinált az a szajha egész nap?!- hát igen, hölgyeim és uraim, ha eddig valaki azt hitte, hogy az eljegyzésem Dominic Davissel szerelemből született, azt elég gyorsan ki kell ábrándítsam.

Az egész nem volt más, mint két, nagy hatalommal bíró család szándéka erőik egyesítésére. Dominic-kel pontosan két hónapja tudattuk a világgal, hogy hamarosan egybe kelünk, azonban mind a ketten pokolra kívántuk az egészet. Akkor mégis miért mentünk bele? Nos, úgy tudom, hogy ő egy elég nagy összeget, valamint 40 százalékos részesedést kap az apja üzletéből, engem pedig a szüleim zsaroltak meg, hogy amennyiben ellenállok, a családból, ezzel együtt az örökségemből is kitagadnak, valamint, hogy néhány kedves ismerősük tesz róla, hogy többet ne lássam a Napot. Hozzá kell tennem, hogy ez így sem nagyon valósul meg, tekintve, hogy a három hét múlva esedékes esküvőm napjáig nem engedélyezett kilépnem Dominic házából az esetleges szökési kísérleteimet elkerülendő, persze nem mintha lenne bármi esélyem is meglépni, a több száz hektáros Davis birtokot ugyanis jobban őrzik, mint a Buckingham palotát.

-Uram, úgy tudom, Martinez kisasszony egész nap a szobájában volt, délben, amikor felvittem az ebédjét, éppen olvasott. – válaszolt Liz engem védve, holott ő pontosan tudta, hogy egy sort sem olvastam a könyvemből hetek óta.

Még csak reagálni sem volt időm, hogy felkészüljek a jegyesem érkezésére, hisz másodperceken belül az emeleten termett, kivágta az ajtóm, hozzám lépett, majd egy hatalmas pofont adott az arcomra.

-Mégis mit képzeltél, Eleanor, hogy csak úgy több millió dollárt elköltesz az én számlámról? Mégis mi került ilyen csillagászati összegekbe, ha? Mi az, amiből ebben a palotában hiányt szenvedsz? – üvöltötte Dominic, miközben én az arcomra szorított kézzel néztem fel rá.

-Ugyan, szívem, - ejtettem ki a szót annyi gúnnyal, amennyivel többel már nagyon nem is lehet- talán sajnálod a leendő feleségedtől?

- Ha már így megkérdezted, drágám, igen. -válaszolt ő is hasonló hangsúllyal. – Azt mondtam, találj egy ruhát a hétvégére, nem azt, hogy vegyél egy komplett új ruhatárat!

- Ugyan már! Utánanéztem egy kicsit a dolgoknak, és ha tényleg a monacói nagydíjon akarod megkötni életed üzletét, ahogy mondtad, akkor, kizárólag a látszat kedvéért, a leendőbelid sem jelenhet meg úgy, mint egy falusi parasztlány. – érveltem. – emiatt mindhárom napra összeállítottam két-két outfitet, ezekhez pedig kiegészítőket is rendeltem, de azok majd csak holnap érkeznek meg. -folytattam a monológom.

- Kiegészítőket?! Kétszáz ezer dollár értékben?! Mert igen, láttam, hogy ennyit hagytál ott néhány kacatért a Tiffany’s-ban. Amúgy is, miért nem elég a kibaszott nagy gyémánt eljegyzési gyűrűd? Az kb. a Holdról is látszik és az is marha sokba került, nekem elhiheted! -üvöltött rám már megint Dominic, majd elindult, hogy a szoba sarkában hagyott bevásárlótáskákból egyesével dobálja ki a kiválasztott ruhákat. – Te komolyan képes voltál megvenni egy zsákruhát kétezerért? Normális vagy? Ennyi erővel egy zacskót is húzhatnál magadra, akkor sem lennél különb!